INTERJÚ / ESSZÉ

Ennek az önmérsékletnek nagy ára van. A modern magyar parlamentarizmus története az mutatta, hogy a parlamentből kisodródó pártok a megszűnés lejtőjére kerültek, nem jutottak vissza a politikaformálás intézményébe, el is tűntek a közélet színpadáról.

Aztán sorra jöttek a kormányok, amiket utálhattam. Sőt, lettek „ellenzékeik” is, amikkel szintén nem rokonszenveztem. Ugyanannak a masinériának az alkatrészei, úgy gondoltam. Máig úgy gondolom. Néha helycsere volt, váltották egymást (akkor még úgy volt).

Ott van a rádióhallgató, aki arra kérte a szent erdélyi anyaföldet – vagy egyenesen felszólította? –, hogy vessen ki magából, ha felfordulok. Bácsi, ha még él, és leszavazott, nem haragszom, mindig mélyen tiszteltem az ellenvéleményt, jobban, mint a magamét, amiért egy garast sem adnék.

Hirtelen érvényét veszti a hideg és számító reálpolitikai lavírozás, és innentől kezdve komolyan fizetni kell. De nem csupán a gázért és az olajért: ki kell fizetni a történelmet. Fizetni Európa elrablásáért, fizetni a létrontásért, fizetni a magyarok lelkéért, ahogy Macbethnek a skótokért.

A 2026-os tavaszi magyar parlamenti választás és következményei ugyanúgy világtörténelmi jelentőségűek, miként pozitív értelemben azok voltak az 1989-es kerekasztal-tárgyalások és az 1990-es választások, negatívan pedig a 2010-es, az Orbán-rendszernek utat nyitó választások.

A bűnük az, hogy nem tudták megnyerni a csaló választásokat. De soha nem szolgálták, soha nem értettek vele egyet, soha nem léptek be, pedig megtehették volna. Vállalták a következményeit. A kiugrott fideszes hős, az üldözött ellenzéki áruló.