SAPIENS

A kormányzás színpadiasítása a „közönségdemokráciát” (Bernard Manin) hozza létre, eltűnnek a felelősségre vonás intézményei és útjai. A közönség tapsol, jobb esetben fütyül, de ezzel kimerülnek a lehetőségei. Nincs lehetőség törvényes számonkérésre, az intézményes demokrácia megszűnik.

A modern alkotmányosság ugyanazzal a kérdéssel küszködik: miként kapjon a végrehajtó hatalom válság idején kellő mozgásteret anélkül, hogy a kivétel önálló politikai létformává válna? Innen érthető Carl Schmitt híres mondata: „Szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt.”

Nem a szavak a legriasztóbbak. Hanem a mondatok. Hogy nincsenek. Nincsenek mondatok, tehát nincsen gondolkodás, tehát nincsen forma. Márpedig formákon múlik az élet, mondja Füst Milán. A durvaságunk a baj, a növekvő tahóság, a gyűlölet...

Csak idő kérdése, hogy az árván maradt, döntésekből kihagyott Tisza-szigetek és a rendszer ellenségévé nyilvánított szakemberek egymásra találjanak. A hatalmi döntések ma is egy kafkai Kastélyban születnek. Ki, hogyan, miért, milyen vitában dönt? – senki sem tudja.

A kutatási eredmények alapján egyértelmű, hogy a társadalmaink megosztottsága nem sima, egyszerű véleménykülönbséget takar, hanem egy mélyebb, történelmi rétegekre épülő fel nem dolgozottságot, amelynek a gyökereivel is tisztában kell lennünk.