VERS/ZENE

„Szeretnék végre hasonlítani, de nem a korhoz, hanem a vonatablakból megpillantott dombokhoz, hegyekhez, folyókhoz… A vonatfülke is szonett. A meztelen női test is szonett. A madárfészek is szonett… Minden, ami zárt, ami körülhatárolható, ami különválasztható.

Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom / mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; / ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán / a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár...

Miről lehetne észrevenni, / amit nem akarsz észrevenni, / hogy nincsen már szabadság? // Ne várd a vért, ne várd az ősállatként / reád vicsorgó tankot, / mert úgyis zsarnokság van, / ha egy ideig itt-ott / még szabadság van!

Jön az árviz! jön az árviz! hangzék, / S tengert láttam, ahogy kitekinték. // Mint az őrült, ki letépte láncát, / Vágtatott a Tisza a rónán át, / Zúgva, bőgve törte át a gátot, / El akarta nyelni a világot!

A katolikus temető / katolikust fogad – de nem tudni, kit hantol el / a Kozma utca 6. // Ha lutheránus, baptista, / ha kálvinista vagy – nincs feltüntetve cím gyanánt / a Kozma utca 6. // Ó, Istenem, úgy kedvelem / a szimbolumokat – / de mit jelképez voltaképp / a Kozma utca 6.

A nagy író egyáltalán nem hasonlít a nagy írókhoz. / Túl fegyelmezett. / Szervez. Telefonál. / Figyel rád. Kérdez. / Beszélget. Nevet. / Felfénylik. Elhomályosul. / Tudja, hogy baj van.

Szőcs Kálmán szenvedélyesen vágyott az emberi közösség melegére. Voltaképpen a magánytól félt leginkább. Döntő jelentőségű személyes élmények – haláltáborba hurcolt édesanyját nem is ismerhette; édesapja, az eszménykép, korán meghalt – alakították ki benne ezt az érzést.

"Mikor kételkedni kezdek benne, hogy képes vagyok megmunkálni a szavakat, csak olvasok valamit egy másik írótól, és rájövök, hogy nincs miért aggódnom. Egyedül saját magammal kell versengenem, hogy jól csináljam, erősen, hatásosan, élvezettel, szerencsével."