VERS/ZENE

Az ember egy ilyen vadállat: / saját fajtáját falja fel, / s bár hűlt helyén kőszobrok állnak, / nem szavatolja semmivel, // hogy az utókor nem hörög majd, / alakra, színre egyaránt, / mert oldalán épp nem török kard, / hanem pénzváltótáskapánt / díszelgett korhű lenyomatként...

A formától függ minden? Így igaz. / Mintha az összehajtható idővel, / akár egy könnyű papírrepülővel / kísérleteznénk. Jól hangzik. Vigasz // vagy inkább vád? Hogy semmi tartalom? / Bárkinek szolgál, aki megtanulja / s a hozzáértést csodának hazudja?

Megörökítve semmisíti meg, akit szeret. Ebből táplálkozik. Miközben azt hiszi, nem változik. Pedig így tartalommá lesz a forma, s hiába képzeli, hogy megmarad, mi mulandó. Kezéhez vér tapad, nem festék. Inkább élni kellett volna.

Mint kinek szivét egy kés kivágta,/ megy csak, fel-felkelve, földre rántva, / botladozik... tovább... míg kidől... / Merre vagytok, két keserves évem / barátnői, véletlen sereg? / Szibéria hóförgetegében / mit láttok a ködlő hold körében? / Láttok-e? Búcsúzom tőletek.

A költő is ilyen, e légi princnek párja, / Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép, / De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja / S megbotlik óriás két szárnyában, ha lép. // Vad vihar jő nemsokára!… / Viharmadár hangja szól így / villámlások közt merészen: / Jöjj, vihar, s légy még erősebb!