(Versekből másolt legendák)
Bajor Andor (Nagyvárad, 1927. szeptember 30. – Debrecen, 1991. január 24.) romániai magyar író, költő, humorista. Első írását az Utunk közölte 1949-ben.
„A korszak egyik legnépszerűbb prózaírója. Neve ugyanúgy a „humorista” szinonimája lett, mint korábban Karinthyé, mert akárcsak nagy elődje, ő sem veti meg a komikus műfajok népszerű változatait, a napilap-humoreszket, a pamfleteszközökkel frissített publicisztikát, a stílusparódiát; őrá is áll, hogy minden műfajt művel, kivéve az unalmasat. Olvasótábora a szó szoros értelmében nemzedékeket fog át: az intellektuális humor, a bölcseleti líra hatáseszközeinek bűvésze éppúgy elemében van, ha gyermekolvasóival kell együtt nevetnie vagy meghatódnia.
Pályáját lírai versekkel kezdte. E korszakából fordítói és a paródiaírói formaérzéke maradt meg, s érett novelláinak gazdag líraisága. Az ötvenes évek elején írott verses és prózai szatírái a „jelenség-szatíra” körébe tartoznak; egy-egy negatív (s összefüggéseiből kiragadva nem túlságosan jelentős) társadalmi jelenség, rendszerint a bürokrácia, a hivatali hatalmaskodás kinevettetése a tartalmuk, amit az optimista befejezés kerekít egésszé. E szokványtémákat Bajor bőven buzgó ötletei teszik olvasmányossá.” (Arcanum)
Bartalis János
Előbb őzgondozónak készült, majd átiratkozott a hóvirágkertészeti akadémiára; egy esztendő múlva pedig már katona az első világháborúban.
Helyét itt sem találja meg: az ütközetekben mezei virágcsokrokkal kívánt részt venni, ezredparancsnokánál egy csokor pipaccsal jelentkezett kihallgatásra. Amikor a hadvezetőség parancsba adta, hogy főbelövés terhe alatt tilos a pipacs szedése, különösen pedig a harci alakulatokba való cipelése, az elkeseredett költő eltűnt, majd egy köteg bodzával tért vissza.
Erre a Habsburg-ház trónvesztettnek nyilvánította magát, a költő pedig két kis tehenet vásárol, és behajtja őket az irodalomba.
Ezután lovat is szerez, mire a kritikusok bankkölcsönt vesznek föl, és igyekeznek felvásárolni a költő lova előtt fekvő földeket. Bartalis előbb arra kéri őket, hogy hagyják békén, mikor pedig a kritikusok nem tágítanak, igen elkeseredik, és egy holdas éjszaka bosszúból beáll vincellérnek.
Most már kutyája is van, és vasvillával ül a tűz mellett. A kritikusok a bokrok mögül, távolból figyelik, végül eloldalognak. Utóbb már méhészkedik is, és hozzálát régi álmának megvalósításához: vörösbegy-farmot rendez be.
Sajnos azonban szokatlanul hideg tél jön, és a vörösbegyek megfagynak. Óriási jégcsapok csüngenek az ereszen: minden fehér, maguk a vörösbegyek is.
A költő igen elkeseredik; előbb káromkodásra gondol, de megérzi, hogy ez önmagában nem vezethet célra.
Dühösen kezd gazdálkodni, mire a borjú lefogy, a tehén pedig éhesen bőg, majd megvénül. Erre a költő meg akarja rugdosni, de végül megsajnálja. Rájön: a tehén ártatlan.
A vörösbegyekkel kapcsolatos pénzügyi számítások előbb a költőt hozzák nehéz anyagi helyzetbe, de ezt követően csődbe jut a falu is. A falu csődjét nyomon követi a város elszegényedése, a baj tovább gyűrűzik, tőzsdekrach tör ki New Yorkban, és végül kitör a tőkés termelés világválsága.
A költő erre igen elkeseredik; előbb még arra is gondol, hogy a kutyáját megrugdossa. Több átvirrasztott éjszaka után azonban letesz kegyetlen szándékáról.
Ettől kezdve a költő sokszor sétál, morzsolgatja a földet, és töpreng. Csak a madárkáknak tud szívből örülni.
Kertjét, búzaföldjét elhanyagolja, hónapszámra feléje sem néz. Mígnem egy nyári napon mégiscsak eszébe jut, hogy meg kellene a kertet nézni.
Első útja a veteményesbe vezet, ahol a paszulybokornál mindjárt szemébe ötlik valami rendellenesség. Valahogy nem olyan a zöldpaszuly, mint amilyen szokott lenni. A költő hamarosan rájön: a paszulyt valaki keresztezte kardvirággal.
Ugyanis az indákon lovassági kardok csüngenek. Hirtelen cintányérok verődnek össze, s a költő odafigyel, hogy honnét jön ez a hang. Megrettenve tapasztalja: ez a napraforgótányérok összeütődéséből keletkezett, lázasan, rémülten kezd mindenfelé kutatni, és a lóheretáblában buzogányokat fedez föl.
A búzaföldre siet, mert érzi, ott sincs rendben valami.
Itt új búzafaj jött létre, amely leginkább a töltött mannlicherekhez hasonlított. A kukoricaszárakon pedig ott csüngött egy csomó kézigránát: a kukoricát bűnös kezek mesterségesen beporozták puskaporral…
Hazamegy, és készülni kezd egy újabb világháborúra, mert tudja, már csak ez lehet hátra.
Pipacsot, bodzát szerez be, hogy tudjon szabályosan jelentkezni, ha katonai szolgálatra hívják. De ezen fölül bazsalikomról, vadboroszlánról, sőt rezedáról is gondoskodik, mert sejti a rettenetes valót: az új világháború szokatlanul barbár háború lesz.
Ezután a költő könyörög a sorsnak: hagyja abba a világháborút. A sors végül is 1945-ben elhatározza, hogy a világháborút abbahagyja, ami meg is történik.
A költő ezután részt vesz egy május elsejei népgyűlésen, ahol rengeteg ember vonul föl, sokan még gyermekeiket is elhozzák.
Hervay Gizella
Sokáig élt liftben, amelyet horgolással próbált fönntartani (Lifteslány). Innen egy szombat délután kieresztették, de rövidesen bent rekedt a villamosban.
Utóbb mint jegyszedőt alkalmazták, de mikor egy utas tíz baniért veszekedni kezdett vele (Mozi után), kórházba került, ahol megismerkedett a nagynénjével.
Együtt szöktek ki képzőművészeti kiállításokra (A Derkovits-kiállításra, A Tuculescu-kiállításra stb.), sőt utóbb Suceavára is elmentek freskókat nézni.
Így a költőnő szíve nem gyógyult meg, sőt századok kezdtek benne sziszegni.
Nemsokára egy konyhában találjuk, ahol lábasok között könyököl. Arca hófehér, a vállán beteg madár ül, és mindketten zokognak.
Egy nagyváros új negyedének új konyhájában keres felejtést bánatára. Tele van energiával: virágot ültet a padlón, a fürdőkádban pedig már krumpli csírázik. A mosókonyhába is fölmegy, és kiakaszt a szárítókötélre egy hófehér, lengő, egyszárnyú madarat. (A madár másik szárnyát valószínűleg a mosógép szakította le.)
Miután a költőnő szerelme látja, hogy a madár mosás közben szétment, átkozódni kezd, és minden fehérneműt visszakér. A költőnő nem akarja odaadni, ami fehér, de a durva férfi éppen azt követeli, ami ki van mosva. Szakítanak.
Ezután nincs többé tisztaság a környéken. A költőnő konyhájában lábasok ugrálnak, drótok kúsznak, álmok vicsorognak, szavak nyája béget.
Az emberek idegenül nézik a költőnő otthonát, és a szomszédok, ismerősök hátat fordítanak neki. Egyedül maradt. Lakásából durva kezek kiirtották a brontoszauruszokat is…
Horváth Imre
Füvek és fák testvére; egy időben a bokrokkal is tartotta a rokonságot.
Egyik ifjúkori barátja bot volt: együtt sétáltak, és nem tudtak egymástól elbúcsúzni. A bot hazakísérte a költőt, ott megálltak, megfordultak és a költő kísérte haza a botot.
Barátságuknak egy lomb vetett véget, amely elsírta a költőnek, hogy amikor a bot egyedül mászkál, veri és kínozza a néma fűszálakat. Erre a hírre a költő föladta a botra a kalapot, és többé nem engedte be. Hiába kopogott az ajtón a cingár alak. Végül is a bot megunta a kopogást, és kihajtott a lépcsőházban, mert mást akart.
A költő azonban meggondolatlanul adta ki a bot útját, mert hirtelen gyilkosság történt a környéken. A költő egy reggel arra ébredt, hogy meggyilkolva hever az álom az előszobában. A vérnyomok a hajnal barlangjához vezettek, de a hajnal nem volt otthon: az éj leple alatt kiszökött a világűrbe, és menedékjogot kért.
Ekkor a költő már sejteni kezdte, hogy miféle népség lakik a környéken.
A hajnalt mégsem állították bíróság elé; ugyanis hamis alibit bizonyított: a bűntény ideje alatt egy levéllel csókolózott a rózsabokorban. Ez a költőt erősen bántotta.
Szemrehányást is tett a levélnek, hűtlennek nevezte, sőt évek múlva is fölemlegette a levél állhatatlanságát.
Az események után a költő újra alkalmazott szolgálatra egy álmot a meggyilkolt helyébe. Evvel azonban már civódásai voltak. Kiderült ugyanis, hogy az álom rendszeresen lop – azalatt, míg a költő alszik. A költő kénytelen volt alkudozni, és önként fölajánlott az álomnak napi egy órát, ha lemond az aljas lopásokról az alvás ideje alatt. Végül egy versben napi félnapban egyeztek meg, de a költő nyíltan uzsorásnak bélyegezte az álmot (Alku az álommal).
Ezért a versért az álom megharagudott a költőre és bosszút állt. Amikor a költő turistának képzelte magát álmában, meglökte, mire a költő a magasból leesett a díványra (Az álmodó).
A merénylet után a költő valóságosan is kiment a hegyekbe, de nem ment föl a csúcsra, mert a csúcs tele volt kecskékkel. És ezektől idegenkedett (Kecskék).
A költő így szép lassan magára haragította a botot, az álmot, a hajnalt meg a kecskéket, és egyedül maradt. Erre a hírre aztán a ruhadarabjai is kezdtek szökdösni: a sála nyíltan átment az ellenség táborába.
A költő ekkor a mezőre menekült, és tanácskozott a füvekkel meg a fákkal. Itt együtt elhatározták, hogy az utolsó fűszálig harcolnak a tél ellen.
Egy fa ki is hívta a telet kártyázni. A fa állandóan zöldet hívott, a tél meg leütötte aduval. A fa tele volt zölddel, a télnél pedig mindig friss pakli adu volt. A költő világosan látta, hogy csalás folyik, mert szabályosan nem lehet mindig leütni a zöldet. Ezért azt a tanácsot adta a fának, hogy a zöldet akkor hívja, amikor a tél már bukás előtt áll. Evvel a trükkel végül is sikerült a telet legyőzniük snapszliban.
A tél vesztett, a költő legyőzte; azonban a tél folyamán ő is sokat szenvedett; így egészen elváltozott. A lába földbe gyökerezett, szikár volt, és a haja zölden lobogott: fa lett belőle.
Rövidesen házat akart építeni magának, de kilincs és zár nélkül, hogy a többi fák tudjanak hozzá elmenni látogatóba.
Később azonban letett erről a szándékáról, és ő ment el egy zátonyra, világítótoronynak. Itt azonban arról panaszkodott, hogy ki van égve.
Állítása nem felelt meg a valóságnak: hamarosan világítani kezdett, sőt érdeklődött a turbinák, vízierőművek, villamosipari berendezések iránt is. A zátonyról végleg hazatért, otthon az idő azonnal behívta katonának, és hosszú időn keresztül együtt harcoltak. Amikor az idő győzött, a költőt elküldte szabadságra, ahol a költő együtt mulatozott a néppel. A szabadságról írt azután az időnek egy szomorú levelet, és bevallotta, hogy a népnél szaporodóban van az adóssága.
Erre az idő kifizette adósságait, de figyelmeztette: ezután jobban ügyeljen a népre, és kerülje a hazárdjátékot. Amikor a költő újabb adósságról számolt be, az idő egy falevél útján fölszólította, hogy mutassa be a fölszerelését. A költőnek nem volt mit tennie: fölrakott mindent egy szekérre, és a szekér előtt menetelve vonult az idő elé. Szerencsére a javakban és értékekben nem mutatkozott hiány; így kiderült, hogy semmilyen visszaélés nem történt. A költő később rámutatott a dolog nyitjára: a szabadság ideje alatt igen sokat nyert a néptől, noha soha a legkisebb mértékben se csalt, sőt a kártyát se ő keverte.
Kányádi Sándor
Falun élt, később városba került, de sokáig nem tudott nyugodtan lakni, mert a szomszédja éjszaka váratlanul elkezdett furulyázni.
A költő ilyenkor mindig fölébredt, és attól kezdve nem jött álom a szemére. Már-már el akart költözni a Holdba vagy Rio de Janeiróba, de nem tudta a lakást elcserélni odavalósival. Ekkor azt a tanácsot kapta, hogy ő is furulyázzék a szomszédnak, amikor a szomszéd alszik. A költő valóban szerzett furulyát, de vett egy jó furkósbotot is, ami akkora volt, mint Majakovszkij töltőtolla, és így adott koncertet a szomszédjának. Később – amikor a szomszéd tudomásul vette, hogy ezúttal emberére akadt – a költő a botot kivágta az ablakon, és maradt a furulyával.
De ez is megbosszulta magát: most már a saját muzsikájától nem tudott aludni. Sőt, egyik hajnalon rengeteg bárány bégetett az utcán, mert meghallották a furulyaszót, és bejöttek a városba. Még a költő ifjúsága is bejött a hangversenyre.
A költő ezután elment pihenni a Küküllő partjára, és meditálni akart, de a szúnyogok nem hagyták. Ezért pesszimizmus lett rajta úrrá.
Elutazott a tengerre, ahol látott egy csónakot, benne egy lengő szakállú torzonborz matrózt. Ettől nagyon megijedt: félt, hogy ő is úgy fog járni, lengő szakállal.
Lelke pihenésre vágyott; de a tengeren arra jött rá: az ember jobban tud odahaza pihenni, nyaralni.
Ismét hazajött, és beült egy cukrászdába, ahol viszont a hangszóró idegesítette. Barátai a melegben mindenfélét összebeszéltek, és látszott rajtuk, hogy kezdődő napszúrásuk van. A költő nemsokára faképnél is hagyta a nívótlan társaságot, sőt a szódavizét is kifizette.
Ezek után se tudott aludni. A melegben úgy érezte: ő egy harmatcsepp, és a nap föl akarja másnap reggel szívni.
Hogy ezt elkerülje, újra elutazott.
A sok utazgatás közben kezdett kibékülni a várossal, utóbb nyugodtabban aludt otthon. De még mindig sokat forgolódik elalvás előtt, és ha nem tud aludni, kiül furulyázni.
Kiss Jenő
Falujában egyszerű dolgos emberek éltek.
A költő először egy nyárfa ezüst kérgére írta föl nevét, s amikor egy fiú a fára kúszott, hogy a szöveget elsajátítsa: a költő megverte őt.
Később kibékült olvasóival, és azóta nem bántották egymást.
Nagynénje Szováton lakott és kék ruhában járt; utóbb egy kőműves vette feleségül. Nagyatyja szilaj vargalegény volt, aki később házasságot kötött a költő nagyanyjával: a költő tulajdonképpen az ő unokájuk. Nagyanyjának és nagyatyjának ősei jobbágyok, s ezért a költő nem szerette sem a körorvos fiát, sem Szedlacsekéket. Nagybátyját Vad Gézának hívták.
Ifjúkorában majdnem feleségül vett egy városi vendéglányt, aki a kertben hintázott; ám a leány elutazott.
Majd a költő is a városba utazott, de mindig haza-hazajárt a falujába, ahol mindenkit ismert.
Később a világban is sokat járt, elment a révi cseppkőbarlangba is, pár nappal a barlang megnyitása után. A tágas kupolában éppen hentesipari kiállítást tartottak, rengeteg sonka, szafaládé lógott a mennyezetről. A költő nézte a sok étket, de úgy döntött, hogy nem lesz rabja az ínycsiklandó eleségnek, mert nem igaziak, az egész csak reklám. És a valódi szafaládé ennél sokkal szebb.
Innen elment Vajdahunyadra, és megpillantotta a kohó kéményében Hunyadi János egyik vitézét, amint az illető kócsagtollal integetett neki.
Nem sokkal ezután örömhír érte: nagyatya lett.
Erre fölkereste családját, de szíve továbbra is ifjú maradt.
Lászlóffy Aladár
Sok millió évvel ezelőtt született; kezdetben őssejt volt (Eozoon Canadiense), de ezt túlhaladottnak érezte, és inkább csiga lett. Hamarosan azonban ez sem elégítette ki; ezért összefogott társaival, csigasort készített, és fölemelte magát Arkhimédész síkjára, ahol egy darabig görögként élt, majd átment az ótestamentumba, és Ézsau néven lencsét csiszolt fogaival. Amikor azonban Hamupipőkét bezárta a gonosz mostohája, űrhajón berepült hozzá, és mint szakértő, segített a leánynak lencsét válogatni. Másnapra a boszorkányt elérte méltó büntetése: a válogatott lencsék alatt fölbomlott Anódra és Katódra.
A költő Katód után indult, de már a nevéből is sejtette, hogy egy második személynek teremtették a leányt.
Ezért kénytelen volt lemondani róla.
Éppen erre a lemondásra várt azonban XVIII. Lajos. Azonnal bevonult Párizsba. A lemondott lángelmét pedig Szent Ilona szigetére száműzték.
A költőnek szűk volt a sziget; bebarangolta a hegyeket, völgyeket, mígnem egy napon egy vademberbe ütközött. Ezt megszelídítette, Pénteknek nevezte el, azután együtt csiszolták a lencséket.
Péntek lassan civilizált emberré vált: a lencsét nem ette meg, hanem mikroszkópot készített belőle.
Ő volt Leeuwenhoek, később pedig Edison néven föltalálta a villanykörtét. Bizonyos napokon azonban – főként pénteken – még mindig kitört belőle Péntek. Ilyenkor megint megette a lencsét, és rázta a villanyfákat, hogy essenek le a villanykörték.
A költő ebből is látta: milyen komplex emberrel van dolga.
Majtényi Erik
Öregapja vacsorára mindig keveset evett; ezalatt pedig a költőt zöld pántlikás bogos ostorral ütötték a főhercegek.
A költő ezt az életformát nem tartotta kielégítőnek, így inkább beállt hamutartót csiszolni, utána pedig lyukat fúrt – de csak kenyérmorzsát kapott fizetségül…
Ezután hámistráng-fonodába került, de kevés húst adtak neki, és így beállt szövőnőnek. Azonban itt szemet vetett rá egy kövér, tányérsapkás ezredes, aki addig ólálkodott a közelében, mígnem sikerült ököllel odavágni a költő bordája közé egy puskatust.
Ezért a költő hamarosan karcerbe is került, amiért az ezredes megverte. Itt sokáig abból élt, hogy nyitva hagyta az éléskamrát, mire éjszaka munkások lopakodtak be, és tejesüveget csempészték a polcra. A tejtől annyira fölerősödött, hogy később berohant a Pentagon titkos gyűléstermébe, ahol a háborús uszítók gyűléseztek, míg álarcaik kint lógtak a fogason. A kemény költő az asztalra vágott, mire az asztal széttört, a tervek pedig teljességgel összezavarodtak, sőt még az álarcok is lehullottak a fogasról és mindenki számára láthatóvá lettek a titkos fügefalevelek.
A költő ezután hazajött, és először pályázatot nyújtott be kisbírói állásra. Pályázatában megírta, hogy szeretne dobolni a piacon, és ha engedélyt kap, olyan dobolást rendez, amilyet a militaristák és háborús uszítók sohasem hallottak.
Később – amikor a kisbírói poszt álma szétfoszlott – nagy késeket szerzett be, és az emberi faj és haladás ellenségeit kergette a Skandináv Alpoktól a Pireneusokig, amelynek bércei között a vadon rendszerint jó búvóhelyül szolgált a bokorból kiugratott fegyvergyárosok bandájának.
A költő eltökélt szándéka az volt, hogy minden vasárnap egy kövér fegyvergyáros rotyogjon minden francia paraszt fazekában. A költő ezután fölment a Lomnici-csúcsra. Itt megpillantotta Homéroszt, aki egy másik csúcson állt. A költő egy ideig gondolkozott, majd rádöbbent a valóra: alacsony csúcsra kapaszkodott föl. Ezután hazajött, és ettől kezdve sokat töprengett.
Végül úgy döntött, hogy kimegy a természetbe. A természetben először két zöld dió döbbentette meg, melyek nászukat ülték a szeptemberi avaron.
A rémkép elől dunai hajóra ült, és csak azt suttogta: „odább, odább”, mígnem eljutott a tengerig.
Innen visszafordul szülővárosába, és elbeszélget a villamosokkal. Ezeknek azonban sürgős dolguk volt: csak egy-két percre álltak meg a megállónál.
Ezután sokáig keresi önmagát: udvarokon, épülő blokkok között; sőt szerszámfiókokat is kihúz, és megnézi, nincs-e benne. Egy papírsárkányt is megvizsgált, ami fölakadt a villanydrótra. De rájött, hogy az merőben másvalaki.
Palocsay Zsigmond
Péknek született; a pékségben azonban a tésztából mindig madarakat gyúrt, és az igazság hevével akarta a figurákat megsütni.
Ezért a pékség igazgatója többször figyelmeztette, de a költő erre egyszerűen csak kakukkolt.
Mire az öreg pék kijött a sodrából, és úgy káromkodott, mint egy vizsla. Ilyeneket mondott: „Tüske a talpadba”, meg: „Füst az orrodba”. Végül elküldte a költőt a sipkás zöld manóba, hogy vigye oda madarait.
A költő ettől súlyos helyzetbe került: kénytelen volt botfülű lányoknak hegedűórákat adni. Valószínűleg ekkor szokott rá a döblecre is.
Ráadásul a késő ősz gondja is a fejére szakadt. Gyakran ült a fa alatt, ölében gesztenyével, magokkal, bogánccsal, és nem tudta, hova tegye a sok holmit. Ugyanis tücsöklyukban lakott, és nem volt spájza.
Az őszi gondot egy istentelen nagy felhőszakadás vette le a nyakáról, amikor is az egész magkereskedés elúszott, de a víz még a krumplit is kiszedte a földből.
A költő ezután elment a kertbe, és találkozott egy döbleccel, ami akkora volt, hogy a víz se tudta elvinni. A költő haza akarta vinni, mert nagyon szerette a döblecet, de a döblec azt mondta: nem megy, és rá ne is számítson, amíg nem csinál piramist.
Erre a költő ráfanyalodott a konzervre. Vett egy konzervet, amiről azt hitte: tök, s amikor kinyitotta: paradicsomos hal volt. Azt hitte, azért szedték így rá a boltban, mert még nem világhírű költő. Holott világhírű költőkkel is előfordulhat az ilyesmi, hogy mást adnak nekik konzervben. Ő még külön szerencsés volt a hallal, ami drágább, mint az almalekvár címen árusított tök.
A költő ezután szeretett volna zöldpaszulyt enni; sokat álmodozott erről, de olyan elevenen látta, hogy már nyúlkált is utána a levegőbe. Csak amikor kinyitotta a szemét, jött rá: a paszuly is meg a karó is csak gondolat volt – vagyis fantázia. És csak jövőre lehet a paszulyt megfogni.
Ugyanis tél volt – igen hideg tél –, és ilyenkor nem nőtt paszuly. A költő kiment a hómezőre, és meglátta a napot. Nagyon megörült neki, ugyanis azt hitte, hogy döblec. A nap azonban megmondta, mi a helyzet: ő nem döblec, csak nap, és kotródjon haza mindenki, aki itt a mezőn akar enni forró döblecet. A nap olyan csúful beszélt, mint a kocsis a lovával: gorombán. De úgy, hogy mikor a róka meghallotta, milyen mocskosan beszél a nap, még neki is okádhatnékja támadt.
A költő hazament, és bánatában szerzett magának egy papagájt. Annak üvegházi zöldségeket adott. Egy napon azonban a papagáj nem evett több ilyen üvegházi zöldséget: pökött rá. A költő ebből azonnal tudta, hogy tavasz van és meleg.
Erre nagyon is várt a költő, mert megkívánta a gombákat. El is indult az erdőre gombászni, de előbb keresett egy furkósbotot, hogy az is legyen nála. Egy idő múlva azonban nehéznek találta a botot, ezért megfordult, és szépen hazakocogott a bottal.
Később füves-embereket kerestek a vinilinboltban. Rengetegen pályáztak, mert a munka játék volt, nem kötötték időhöz, és nagy volt a javadalmazás: nylon-fölszerelés, vinilintáska, haltallér, süntej és döblec.
A költő jelentkezett, de letagadta, hogy azelőtt pékségben dolgozott. Csak a hegedülést vallotta be, de ezt úgy írta be a kérdőívbe, hogy előzőleg tücsök volt.
Erre fölvették füves-embernek. Jelenleg is ott szaladgál, és járja az erdőt, mezőt, a döblectermő rónákat. Közben megtanult fuvolázni is, sőt saját bejelentése szerint ő fújja a szellőt.
Székely János
Fiatal korában gyöngyöket nevelt a Mufurc cég távol-keleti kagylólerakatában. Később ő lett a cég vezérigazgatója, s átszervezte az egész vállalkozást. Mufurc et Co. néven ő látta el az egzotikus vidékeket pónyikalmával. Az igazgyöngy-kereskedés azonban válságba jutott: egy hajórakomány pónyikalma ugyanis beleborult a mélybe. A költő személyesen vezette a mentési munkálatokat, sőt búvárruhában maga is leszállt a mélyvizekbe, ahonnan figyelemre méltó üzeneteket küldött barátainak. A pónyikalmák azonban nem kerültek elő, és a Mufurc et Co. cég megszűnt.
A költő ezután kereskedelmi utazó lett: különböző textilcikkeket hozott forgalomba az őserdőkben. Legnagyobb sikerét akkor érte el, amikor bársonymellényeket adott el a fülesbaglyoknak. Rövidesen büszkén üzenhette barátainak, hogy gazdag, bár elhallgatta, mennyit fizettek rá a boltra a fülesbaglyok.
Vagyonának nagy részét fába fektette; ugyanis az volt a számítása, hogy a fák állandóan munkálkodnak és alkotnak; bennük olcsó és szorgalmas munkaerőre talál. Ráadásul abban a hiszemben volt, hogy a fák rövidesen vemhesek lesznek, és jövőre egy erdő helyett ötven fog sétálni.
Miután terve nem fizetődött ki, új vállalkozásba kezdett: bérbe vett egy folyót, és üzenetet küldött barátainak, hogy mennyire gazdag. Finoman azt is tudomásukra hozta: szeretné, ha ezután Nagyságnak címeznék, ugyanis ez növelné a pisztrángok, békák, csiborok – a beosztottak – előtti tekintélyét. Mikor erre a fölszólításra nem kapott érdemleges választ, törni-zúzni kezdett, és mindenkit lehordott az óceán fenekéig. Ezután pedig becsukta a folyót, és csak azt az üzenetet hagyta hátra, hogy gazdag.
A folyóval kapcsolatos börzespekulációi nem váltak be maradéktalanul. Kint volt ugyan a vízből, de ettől kezdve gyalogszerrel utazott. Barátait egy görbe somfa tövéből értesítette, hogy hazaérkezett, majd egy üzem raktárának leltározásáról küldött táviratot: Itthon vagyok. Később egy hosszú levelében megírta, hogy hazaérkezett Cimpulung Muşcelre, és otthon van Zsombolyán; most már csakugyan gazdag.
Barátai sokáig várták, de nem jött. Ehelyett újabb üzenetet küldött, hogy a konstancai múzeumban volt, újra a gyöngyöket tanulmányozta, és eközben nagy értékek birtokába jutott.
Az így szerzett értékekkel azonban ismét merész spekulációkba kezdett. Egy ócska, kétszer generálozott autóban láttuk viszont, és csak akkor kérte ki barátai tanácsát, amikor a kocsi fölmondta a szolgálatot a Gagyi-tető meredekjén. A vén, kiszuperált tragaccsal a költőt szemmel láthatólag becsapták, ami avval volt magyarázható, hogy Rousseau és a francia enciklopédisták útmutatásai alapján választotta a gépet, akik nyilván álmukban sem láttak Trabantot.
A költő ezután jelentkezett erdőőrnek.
Azóta sokat vadászik. Nemrég egy tigrist is le akart lőni, de a tigris leült, és hosszan elbeszélgettek a vadászat erkölcsi értelméről. Ezután mindketten meggazdagodva távoztak.
Forrás: Bajor Andor: Pokoli különkiadás Irodalmi Könyvkiadó, 1968 / PIM
Kányádi Sándor: Bajor Andor kései elsiratása
ki elsirattam annyi jó barátot
téged elsiratni nincsen már erõm
csak illendõségbõl klapanciázok
helyezek néhány szál elõre-gyártott
hervadni-se-tudó nájlon-virágot
sírhalmodra tisztességtevõn
miért tagadnám becsapottnak érzem
magamat de magunkat legkivált
bár sejtettük nem hittük volna mégsem
hogy megszökhetsz az elsõ résnyi résen
hová nekem is készül érkezésem
s hová megálljt hiába kiált
földi lakó kinek meg-nemszületni
lett volna eszményi állapot
a vén vak is emlékszel ezt kesergi
boldognak magát nem mondhatja senki
míg a ladik vele az odalenti
jól-õrzött kapun átal nem jutott
jó negyven évig együtt féldegéltünk
magunkba bízón tudva kik vagyunk
s bár parádékon nem döngött a léptünk
félvén se félve egyre csak reméltünk
akkor is ha évekre elsötétült
jövendõbe vezérlõ csillagunk
lassan aztán megfogyva meg is törve
s görnyedezve egy átoksúly alatt
prófétánk lett a hét város szülöttje
s jöhetett már megkésve-sündörögve
a szabadság már csak a bölcs görögre
gondoltunk s neki adtunk igazat
de mióta a házsongárd göröngye
reáddübörgött minden kis rigó
kora tavasztól késõ õszig egyre
kitartóan egymással versenyezve
azt fütyüli hogy élni volna jó
Kolozsvár, 1991-2001.
