VERS/ZENE

Megörökítve semmisíti meg, akit szeret. Ebből táplálkozik. Miközben azt hiszi, nem változik. Pedig így tartalommá lesz a forma, s hiába képzeli, hogy megmarad, mi mulandó. Kezéhez vér tapad, nem festék. Inkább élni kellett volna.

Mint kinek szivét egy kés kivágta,/ megy csak, fel-felkelve, földre rántva, / botladozik... tovább... míg kidől... / Merre vagytok, két keserves évem / barátnői, véletlen sereg? / Szibéria hóförgetegében / mit láttok a ködlő hold körében? / Láttok-e? Búcsúzom tőletek.

A költő is ilyen, e légi princnek párja, / Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép, / De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja / S megbotlik óriás két szárnyában, ha lép. // Vad vihar jő nemsokára!… / Viharmadár hangja szól így / villámlások közt merészen: / Jöjj, vihar, s légy még erősebb!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő, / ki csal és hiteget! / Suttyomban elhagytad szerelmeidből / jajongva szült, eleven hitedet. / Cigány vagy! Amit adtál hizelegve, / mind visszaloptad az utolsó órán! / A gyereknek kél káromkodni kedve, / nem hallod, mama? Szólj rám!

Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét – / mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arravaló, / hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó. // (...) Nézz a furfangos csecsemőre: / bömböl, hogy szánassa magát, / de míg mosolyog az emlőre, / növeszti körmét és fogát.