Emlékszem, amikor KAFnak azt válaszolta valamely nyelvvédő kérdésre, hogy az entomológus sem tapossa el a rovart, hanem vizsgálja. Emlékszem, amikor azt válaszolta egy interjúban arra, miért kellett újrafordítania Shakespeare-t, hogy Jánosházy György fordításai olyanok, mint a krumplipüré: rántott hússal finom, de hát önmagára… Hálás voltam neki, hogy eljött Salat Lehel verseimből készített estjére, egyedül a magyarországi kollégák közül.
Ember volt, nagy költő, remek tudós. A tudományt nem valamiféle elérhetetlen magasságból művelte, hanem úgy, mint egy valaki, aki az adott témáról éppenséggel többet tud, mint más. Az attitűdjében az éppenséggel volt a fontos, nem a többet. Csodálatos, ahogy ebben egymásra találtak Kálmán Lászlóval, a másik huncut szeművel.
Csodáltam a múltját, a családtörténetét, holott ez persze nem az ő érdeme volt. Az ő érdeme „csak” az volt, hogy ebből a magyar-osztrák-olasz famíliából a műveltséget, a nyelvkíváncsiságot, a közvetlenséget szűrte le vagy kavarta ki.
Szeretném az érzékenységét is megközelíteni, amellyel gyönyörű verseit írta, de hát ez a legnehezebb. Ugyan mitől költő, aki költő? Azért, mert eltöpreng a kaporon, mert a sebezhetőségéről ír, mert fel meri tárni a sebezhetőségét. Mert mer olyan lenni, mint akit megműtöttek, de még nem varrtak össze.
Nagy tudósként és nagy költőként merészelt slágereket és magyarnótákat énekelni, amikor mások valami érintetlen, légritka ormokon képzelik mindkét állapotot.
Merte vállalni a melegségét, amikor sok közismert meleg hallgat, mint szaracén a fűben. Mert beszélni róla, mert írni, kötetet kiadni. Megértette, hogy egy más világ nem jön el magától, s azt nem másnak kell megcsinálnia – ha várjuk, nem jön el.
Legutóbbi születésnapjára verset írtam, és mert tudtam, nincs Facebookja, elküldtem neki. „Köszönöm, Péter, ez igazán jólesett!”, válaszolta. Most sajnálom, hogy nem mentette meg.
Szerettem.
