Avagy a polcon hagyott mesterség
Van valami mélyen ironikus abban, hogy az ember egész életében mások szavait fordítja, majd halála után mi próbáljuk lefordítani őt. Nem a mondatait — azokat ismerjük —, hanem a lényét. És ez, mint minden igazán fontos fordítás, szükségképpen pontatlan.
Nádasdy Ádám nemcsak költő és nyelvész volt. Aki színházban él, annak több ennél: ajtónyitó. Olyan ember, aki nem egyszerűen újrafordította William Shakespeare szövegeit, hanem újra gondolkodhatóvá tette őket magyarul. Nem „hűségesen” — mert tudta, hogy az lehetetlen. Hanem élhetően. Mondhatóan. Színpadon megszólalhatóan. Maian.
Aki valaha próbált már Shakespeare-t mondani, tudja: a fordítás nem irodalmi kérdés, hanem testi tapasztalat. A szöveg vagy a színész szájában él, vagy meghal. Nádasdy ezt értette. Talán jobban, mint sokan a fordítók közül .
És mégis: mennyire nem akart a középpontban lenni.
Egy szegedi találkozás jut eszembe. Egy előadás után — Vízkereszt, Béres Attila rendezésében, Ari-Nagy Barbara dramaturgiájával. Mint minden próbafolyamatban, itt is születtek „kisebb” eltérések, improvizált mondatok, színpadi rögtönzések. A szöveg — ahogy lenni szokott — éljen a színész száján. Jászay Tamás a Színházban ezt írta: A szöveg nyomokban tartalmazza Nádasdy Ádám fordítását ( Jászay Tamás: Homokból várat, Színház 2017-08-08)
A záróbulin megkérdeztem tőle, mit szól mindehhez.
Mosolygott. Szerényen, szinte elnézően.
„Hát öregem, a fordítás az én mesterségem, az előadás a tiétek. Ha ti így láttátok jónak, akkor ilyen kellett legyen. Ez a ti munkátok. Az enyém a polcon van. Illetve a számítógépben.”
Ez a mondat talán többet mond róla, mint bármely laudáció.
Mert ebben benne van minden: a szakmai alázat, a határok pontos ismerete, és az a ritka képesség, hogy valaki ne akarjon több lenni annál, ami — miközben valójában sokkal több.
A fordítás nála nem uralom volt, hanem szolgálat. Nem rátelepedett a műre, hanem átengedte. Nem felvágni akart, hanem a művet közel hozni. És talán ezért tudott utakat nyitni. Nem lezárni, nem kijelölni, hanem megnyitni.
Mi pedig — színészek, rendezők, dramaturgok — gyakran csak haszonélvezői vagyunk ennek. Néha vitatkozunk, hogy Arany János, Mészöly Dezső vagy Kosztolányi Dezső a „jobb”. Mintha ez eldönthető lenne. Mintha a nyelv nem maga is gondolkodási forma lenne, amely minden fordításban újraszületik.
Nádasy ezt a játékot nem játszotta. Ő dolgozott.
És közben megmutatta, hogy a magyar nyelv — ha jól bánnak vele — végtelen. Nem archaikus múzeum, hanem élő anyag. Nem tisztelni kell, hanem használni.
Halálával nem egy korszak zárult le. Az utak nem szoktak meghalni. Azokon mások mennek tovább.
Az ő munkája — ahogy mondta — ott van a polcon. Vagy a számítógépben. Tessék használni.
A miénk pedig a színpadon.
És ha néha egy mondat különösen jól áll a színész szájában, ha egy sor egyszer csak megszólal, mintha mindig is ott lett volna — talán érdemes lesz eszünkbe jutnia.
Csendesen. Szerényen.
Ahogy ő maga is volt.
Legyen neki könnyű a föld.
Nádasdy Ádám és Márkos Berci és csapata :
