Az Amerikai Népszava minap megjelent írása merész hipotézist fogalmaz meg, amikor azt állítja: Magyar Péter valójában Orbán Viktor akaratát teljesítette be azzal, hogy alkotmányos eszközökkel kívánja megakadályozni a volt miniszterelnök ismételt hivatalba lépését.
A cikk végkövetkeztetése szerint a háttérben egy titkos politikai alku húzódik, amelynek ára Orbán és legszűkebb környezetének büntetőjogi érinthetetlensége. A rendkívül súlyos állítás azonnali vitát generál, éppen ezért elengedhetetlen, hogy higgadtan megvizsgáljuk, mennyire következetes ez a feltételezés, alátámasztják-e a politikai események, és kiállja-e a formális logika próbáját.
Mindenekelőtt érthető, hogy a társadalomban hatalmas az igény az azonnali elszámoltatásra. A magyar politikai történelem, különösen a rendszerváltás tapasztalatai mély bizalmatlanságot szültek. Sokan úgy érzik, a mindenkori elitek a színfalak mögött végül mindig megmentik egymást, és a hangos politikai ellenfelekből a háttérben csendes üzlettársak lesznek. Ebből a történelmi frusztrációból fakadó társadalmi
türelmetlenség lélektanilag abszolút indokolt. Mégsem szabad azonban hagynunk, hogy ez a teljesen érthető elvárás elhomályosítsa a racionális helyzetértékelést.
A kormány hivatalba lépése óta alig másfél hónap telt el. Egy működő jogállamban ennyi idő alatt egyszerűen fizikai képtelenség százakat őrizetbe venni, bonyolult gazdasági visszaélésekben vádat emelni, pereket lefolytatni és jogerős ítéleteket hozni. A büntetőjog nem politikai fegyver, hanem szigorú garanciák között működő jogintézmény. Ha az új kormány valóban a jogállam helyreállításán fáradozik, akkor éppen azt nem teheti meg, amit az előző rendszer esetében a jogállamiság hiányaként oly sokszor bíráltunk: nem rendelhet el politikai alapon, megrendelésre büntetőeljárásokat, nem utasíthatja kézi vezérléssel az ügyészséget, és nem írhatja felül a tisztességes eljárás normáit. Egy elhamarkodott, csupán a politikai indulatokat és a közhangulatot kiszolgáló, de megalapozott bizonyítékok nélküli vádemelés nem az igazságszolgáltatást szolgálná, hanem végleg ellehetetlenítené a későbbi, tényleges felelősségre vonást. Amit tehát a kritikus hangok egy „lezsírozott paktumnak” látnak, az valójában a jogállami keretek közötti építkezés szükségszerű, olykor frusztráló lassúsága.
A hipotézis legsúlyosabb tévedése azonban a szereplők feltételezett motivációjának és magának a paktumnak a logikai kikezdhetőségében rejlik. Tegyük fel a kérdést: ha Orbán Viktor valóban békés visszavonulást akart volna, miért lett volna szüksége arra, hogy ehhez elveszítse a választást? Sokkal egyszerűbb és biztonságosabb utat választhatott volna, ha a saját pártján belül kijelöl egy utódot, és egy kontrollált folyamat során adja át a kormányrudat. Így a Fidesz megtarthatta volna politikai és intézményi
befolyásának jelentős részét. Ehelyett vállalta volna a választási vereség minden bizonytalanságát és egy erős politikai ellenfél kormányalakítását, ezzel veszélybe sodorva a teljes addigi hatalmi hálózatát? Ez a felvázolt stratégia minden racionalitást nélkülöz.
Hasonlóképpen életszerűtlen a másik oldal feltételezett motivációja is. Magyar Péter politikai hitelességének, egész mozgalmának fundamentuma a jogállam helyreállításának és a NER lebontásának ígérete. Ha a színfalak mögött valóban titkos alkut kötött volna Orbán Viktorral, akkor politikai pályafutásának legfontosabb küldetését árulta volna el. Egy ilyen megállapodás óhatatlan napvilágra
kerülése az azonnali és teljes politikai megsemmisülést jelentené számára. Milyen előny ellensúlyozhatna egy ekkora, mindent elsöprő kockázatot? Erre a cikk érvelése meg sem próbál választ adni.
A miniszterelnöki cikluskorlátról, avagy a hivatalviseléstől való eltiltásról szóló kritika pedig végképp súlyos logikai csapdába vezeti az alku elméletét. Ha létezik a háttéralku, mi indokolná egy olyan alkotmánymódosítás elfogadását, amely éppen Orbán jövőbeli visszatérését lehetetlenítené el? Ha a volt miniszterelnök az állítólagos paktum értelmében eleve nem kívánna visszatérni, akkor a törvény az alku szempontjából felesleges és értelmetlen. Ha viszont vissza kívánna térni, akkor az intézkedés kifejezetten a politikai érdekei ellen irányul. A két dolog – az őt védő megegyezés és az őt kizáró jogszabály – egyszerre nem tartható fenn.
Ezt a belső ellentmondást csak tetézi a Fidesz jelenlegi viselkedésének téves megítélése. Az érvelés szerint a párt nem tanúsít valódi ellenállást, ami a háttéralku újabb bizonyítéka lenne. A nyilvánosan követhető politikai események azonban homlokegyenest mást mutatnak. A korábbi kormánypárt láthatóan a politikai túléléséért küzd: éppen azokat a jogi és parlamenti kereteket, a saját maguk által bebetonozott
tisztviselőiket használják fel a védekezésre és a kormányzati munka lassítására, amelyeket korábban ők maguk alakítottak ki. Ez a kétségbeesett harc a pozíciók megtartásáért pontosan azt bizonyítja, hogy valódi, éles politikai küzdelem zajlik, nem pedig egy előre megírt színjáték utolsó felvonását látjuk.
Az Amerikai Népszava cikke kétségtelenül fontos kérdést vet fel: megfelelő ütemben halad-e az elszámoltathatóság feltételeinek megteremtése? Erről lehet és kell is vitatkozni. A sajtó dolga, hogy számon kérje a mindenkori hatalmat. A vita azonban csak akkor marad hiteles és előremutató, ha képesek vagyunk világosan elválasztani egymástól a tényeket, a levonható következtetéseket és a puszta feltételezéseket.
Egy ilyen horderejű állítás nem lebeghet a benyomások és a legborúlátóbb összeesküvés-elméletek szintjén. A jogállam helyreállításának egyik legkeményebb próbája éppen az, hogy a legmélyebb társadalmi sebeket feltépő ügyekben sem engedhetünk a politikai türelmetlenség csábításának. Aki a jogállamot követeli, annak – bármilyen nehéz is – el kell fogadnia annak kereteit és lassabb tempóját is.
Az Amerikai Népszava cikkében a bizonyítékok hánya csupán egyetlen dolgot bizonyít, hogy az írás egy feltételezés és közel sem bizonyított tény. Különösen nem egy olyan állítás esetében, amely alapjaiban kérdőjelezi meg egy demokratikusan megválasztott kormány szándékait.