Orbán Viktor szerint „minden rendes országban” kitüntetés járna azért, ami miatt Hajdu Jánost hétrendbeli, sanyargatással elkövetett jogellenes fogvatartás gyanújával hallgatták ki. Ritka, gyűjteménybe való mondat: egyetlen félmondatban benne van a leváltott hatalom egész utóélete, a bukott udvar erkölcsi reflexe, a lojalitás kultusza, valamint az a sajátosan magyar politikai alkímia, amely szerint a kámzsa kellő mennyiségű pártközlemény hatására babérkoszorúvá változik.

Orbán „rendes országa” láthatóan olyan hely, ahol a volt rendszer embere megállít egy konvojt, ukrán állampolgárokat elfogat, megbilincseltet, kámzsával a fejükön elszállíttat, órákon át fogva tartat, majd a végén a közjogi kérdés ünnepélyesen ennyire szűkül: bársonydobozban vagy selyempárnán érkezzen-e az érdemrend.

Ebben a mondatban ott áll az egész posztorbáni államelmélet, amely Hobbes Leviatánjától már csak annyiban különbözik, hogy itt a szörnyeteg elvesztette az állami kardot, de továbbra is úgy beszél, mintha a partvonalról is ő vezényelné a hadsereget. A volt szuverén Facebookon posztol, a letűnt udvar közleményben dobol, a bukott rendszer pedig még mindig azt hiszi, hogy a jog valahol a pártközpont mellékhelyiségében várja az eligazítást. Montesquieu bizonyára érdeklődéssel jegyezné fel ezt az új államtani alakzatot: a hatalmi ágaktól már elválasztott politikus továbbra is úgy viselkedik, mintha ő volna az ág, a törzs és az egész erdő.

Hajdu Jánosból Orbán pillanatok alatt eposzi alakot faragott. Tegnap még gyanúsított, ma már tábornok úr, hazafi, példakép, pártbiztonsági ikon. A Fidesz bukás utáni mitológiájában így születik a hős: előbb jön a gyanúsítás, aztán a glória, végül a kinevezés. Más világokban a bűnügyi irat kellemetlen melléklet. Orbán volt udvarában belépőkártya.

A kinevezés ritka szépségű politikai gesztus. Mintha Catilinát a szenátusi összeesküvés után azonnal kinevezték volna a Köztársaság Erkölcsi Biztonsági Főtanácsadójának. Mintha Néró a tűzvész másnapján kapta volna meg Róma város tűzvédelmi díját. A különbség csupán annyi, hogy Orbán mindezt még el is magyarázza nekünk, mintha a politikai cinizmus népművelő tagozatán tartana előadást.

„Kiállunk melletted, tábornok úr!” – harsogja Orbán, s az ember szinte hallja a fanfárokat. Thermopülai, csak spártai egyszerűség helyett TEK-bázis; dicső halál helyett kihallgatási jegyzőkönyv; perzsa túlerő helyett ügyészségi közlemény; Leonidasz helyén pártbiztonsági igazgató, pajzsán ezzel a felirattal: Fides fidelibus omnia solvit – A Hűség (Fides) a hívek számára minden alól felmentést ad.

A Fidesz közleménye közben kinyitja a geopolitikai nagyágyút. Az ukránok. A Tisza. A jelenlegi kormány. Politikai leszámolás. Idegen érdek. Világdráma. Minden előkerül, csak az a kellemetlen apróság marad félhomályban, hogy a megalapozott gyanú szerint embereket jogalap nélkül, megalázó módon, indokolatlan szenvedést okozva tartottak fogva. A bilincs így belép az eurázsiai erőtérbe, a kámzsa stratégiai dimenziót kap, a fogvatartásból pedig hirtelen nemzetpolitikai freskó készül.

Ez a leváltott hatalom régi retorikai trükkje: amint megjelenik a tényállás, azonnal történelmi tablót fest mögé, hogy a jogi kérdés elvesszen a zászlók, sérelmek és geopolitikai nagyáriák között. Jogi kérdés? Jöjjön a nemzet. Emberi méltóság? Jöjjön a háború. Felelősség? Jöjjön az ukrán érdek. Így készül a büntetőjogi gyanúból geopolitikai operett, benne Orbán, a bukott udvar sértett buffója, Hajdu, a kámzsából bonvivánná maszkírozott rendőrtábornok, az ügyészség pedig az a bizonytalan kórus, amely sokáig elfelejtett énekelni, most viszont hirtelen megtalálta a kottát, és úgy tesz, mintha mindig is a jogállami nagyopera

kórusában énekelt volna.

Az ügyészség szerepe külön élvezet. Hosszú éveken át olyan finom érzékkel kerülte a kényes ügyeket, mintha a büntetőjog porcelánból volna, és csak cérnakesztyűben szabadna megérinteni. Most váratlanul előkerült a törvénykönyv, s kiderült, hogy az emberi szabadság korlátozásához jogalap kell. Micsoda reveláció! Az ember meghatódna, ha ez a felismerés nem hatna úgy, mint amikor valaki harminc év után rácsodálkozik a villanykapcsolóra, majd sajtótájékoztatón jelenti be a fény létezését.

Hajdu figurája ebben a történetben szinte antik módon komikus. A tábornok, aki köré a volt uralkodói kör rögtön kultuszt szervez; a biztonság szakembere, aki immár pártbiztonsági igazgatóként bizonyíthatja, hogy a Fidesznél a gyanúsítás kiváló szakmai referencia.

Orbán közben a maga jól ismert ex-császári pózában áll a jelenet fölött. Állam már nincs alatta, udvar még van körülötte. Parancs helyett poszt, rendelet helyett közlemény, kormányzati döntés helyett sértett gesztikuláció. A régi mozdulat maradt: ítéletet hirdet, fölken, rangot ad, majd elvárja, hogy a valóság vigyázzba álljon. Így működik a bukott politikai teológia, amelyben a pártelnök kegyelme gyorsabban jár, mint az ártatlanság vélelme.

A legnevetségesebb elem mégis a „minden rendes országban” fordulat. Orbán itt, mint valami leváltott államelméleti házitanító, épp arról próbál nagyívű előadást tartani, amiből ő maga a legtöbbször megbukott. Rendes országban a volt rendszer embereinek ügyeit is kivizsgálják. Rendes országban a kényszerintézkedés nem a szuverén férfiasság színpadi kelléke. Rendes országban a bilincs nem karrierlépcső. Rendes országban a kámzsa nem heraldikai motívum. Rendes országban a hűség nem mossa le a jogsértés gyanúját.

A kép szinte festményért kiált. Caravaggio fényében Orbán a közleményt tartja, Hajdu páncélban áll mellette, kezében textilkámzsa, az ügyészség kissé zavartan néz ki a képből, mint aki most jött rá, hogy ő is szereplő. A háttérben, sötét tónusok között, allegorikus nőalak: Justitia. Bekötött szemmel persze, de ezúttal nem az igazság pártatlansága miatt, hanem mert kínos nézni.

A „rendes ország” végül pontos kifejezés lett. Csak éppen Orbán akaratlanul megrajzolta vele saját belső államát: bilincs a rend jeleként, kámzsa a becsület jelképeként, gyanúsított a fedélzeten, ügyészség a kórusban, volt miniszterelnök a magasban, és a jogállam valahol hátul, porosan, kihasználatlanul.

Orbán ott áll a jelenet végén, kezében a képzeletbeli kitüntetéssel. Várja, hogy a kámzsa babérkoszorúvá változzon.

Rossz hír: a kámzsa makacs tárgy.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. június 30-án.