Mintegy húsz évvel ezelőtt a Népszabadságban azzal bíztak meg, hogy írjak vezércikket (a két, harmadik oldalon megjelenő véleménycikket hívtuk így) a melegről. Kétszer is visszakérdeztem, hogy tényleg a melegről akarnak-e íratni egy ilyen fontos, kiemelt helyen, ahol mindig a nap legfontosabb bel- és külpolitikai történéseit, súlyos kulturális és társadalmi kérdéseket boncolgattak a szerzők. Végül kiizzadtam magamból valamit, de nem voltam rá túl büszke, végig az volt az érzésem, hogy mellébeszélek, piti ügyet nagyítok fel az uborkaszezonban.

Most visszasírom azt a felfoghatatlan naivitást. A két hőség közti különbséget már az is jól szemlélteti, hogy én választottam ezt témaként, nem másvalaki kényszerítette rám, egész pontosan az embertelen hőhullám az, ami eléri, hogy ne nagyon tudjunk foglalkozni mással. A redőnnyel lesötétített szobában, lámapfénynél írom ezt, reggel, már majdnem harminc fokban. Miközben Európában már több száz embert vitt el ez a kánikulánál is veszélyesebb jelenség. Igazából rossz a szóválasztás, mert már nem nagyon lehet erre jelenségként tekinteni, mert az azt jelentené, hogy valami egyszeri, időszakos, átmeneti eseményről lenne szó, holott most már szinte mindannyian érezzük azt a bőrünkön, amit húsz éve még ostoba nosztalgiázással (lásd még: gyermekkori nyarak) próbáltam elfedni: törékenységünk új korszakát éljük. Erre eddig a kis jégkorszak, a pestis, a mindent letaroló háborúk adtak jó példát, most viszont a helyzet mindennél aggasztóbb, mintha ez a három nagy erő, a természet, a betegségek és az emberi felelőtlenség egyszerre támadna, és láthatóan nem döntetlenre hajt. És ebben a folyamatban a Velencei-tó tragikus helyzete csupán egyetlen, aprócska jelenet.

De talán ez a régi új-tapasztalat, ez a régi-új védtelenség (hiszen eddig úgy gondoltuk, hogy a technológia, az általunk fabrikált arkangyal majd megóv minket) elég lesz arra, hogy végre a legfontosabb szempontok felé forduljunk: környezetünk, és ezzel önmagunk megmentéséért cselekedjünk, akár saját, rövidtávú érdekeinkkel szemben. És a politikusainkat, vezetőinket is annak alapján ítéljük meg, hogy mit tesznek ennek érdekében. Talán azzal is segíthetjük őket az életbevágó döntések meghozatalában, ha felfogjuk: nem népszerűtlen, szavazatvesztő intézkedésekről van szó, hanem a puszta létezésünkről. Aki ezt nem érzi elég súlyosnak, talán itt az ideje, hogy eltöltsön a negyvenvalahány fokban pár órát a kiszáradt tó partján, amely helyzet seperc alatt ír felül olyan elavult dolgokat, mint üdülés, csobbanás, kikapcsolódás, behűtött sör.

Itt az ideje megijedni és félni. Korábban is ezek vettek rá arra, hogy gyökeresen átírjuk a forgatókönyvet, a lehetőségekhez és ne az álmokhoz szabjuk a jövőnket. Az imént néztem meg Erdész Gerzson videóját, aki az erdőbe költözött ki, hogy amennyire csak lehet, önfenntartó életet éljen a maga építette kunyhóban. Irigylem, mert ő már elkezdte azt, amit nekünk így vagy úgy, de szintén el kell kezdenünk. A magunk életében és ritmusában, de haladéktalanul. 

Megjelent a Népszava online Vélemény rovatában 2026. június 30-án.