Volt egyszer egy lelkület…
Játsszunk képverset, és tegyük e két szót: „megállíthatatlanság” és „visszafordíthatatlanság” – keresztbe: Don Quijote harcának tárgyát, szélmalmának lapátját láthatjuk magunk előtt. Herakleitosz írja, hogy „nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba”.
A Pincenapló nem több, mint amit címével ígér: napról napra haladó feljegyzése az író élményeinek az ostromlott Budapest egyik pincéjében. Szerzőjét, azonkívül, hogy pontos és szűkszavú mondatokba képes fogalmazni a látott, hallott és a szó szoros értelmében a bőrén érzett eseményeket, semmi sem különbözteti meg pincében lapuló sorstársaitól: nem hős és nem bűnös, nem kárvallott és nem haszonélvező, és féltenivalója is csak annyi, amennyi a többieknek: az élete.
Kedves olvasó!
Az ifjú szerkesztő egy hónap elteltével sem közölt semmit a rovatában. Bezzeg a többi 44-es! Ágopcsa Marianna a 2. lapszámban, Huszár Vilmos a 3. lapszámban névvel tündökölt, nem is beszélve Horváth Andorról, aki sorra jelentette meg alapos, tág kitekintésű írásait, interjúit – ők már mind megjelentek, mi pedig (felségtöbbes ide vagy oda) még mindig csak aláíratlan híreket, „kisinformációkat”, lapszemléket állítottunk elő, de főleg össze (ezek rovatának legalább mi adtuk a címet: PERIODICA), az olvasói visszajelzések szerint nem feleslegesen – no de hol volt a név?
