A HÉT50

Ez volt tegnap. Ma jön George Ivascu a Comptemporanul főszerkesztője: mit tett velünk kolléga úr?! – Mit? – kérdem. Felhívott Bujor, hogy dolgozzam át a költségvetésünket. Nem lehet magasabb, mint a maguké. – És akkor mit tesz? – Mit tehetnék? – kérdezte a világ legtermészetesen hangján – elmegyek egy Bujornál nagyobb főnökhöz, és elintézem, hogy ne kelljen átdolgozni.

Az értelmet mint luxust még megengedtem magamnak, azt nem engedhettem már meg, hogy meghátráljak. Éppen ezért, mintha a Bujor fenyegetése el se hangzott volna, előadtam – egyelőre – a Földes kinevezésére vonatkozó elméletemet. Hogy tehát itt az alkalom, rehabilitálni kellezt a kiváló embert...

Bukarestben vendégszerepelt a Budapesti Nemzeti Színház. Idejében felhívták a figyelmünket a minisztériumban, hogy aztán ne legyen búcsújárás. Vagyis, hogy a színházak ne menjenek fel szervezetten az előadásokra. Főleg a magyar színházak ne.

A múlt héten végig Bukarestben voltam. Készítek elő egy őszi bukaresti turnét. Az a helyzet, hogy mikor 1959-ben betettem a lábam a színházba, már szóltak a tagok, hogy mielőbb Bukarestbe kell mennünk vendégjátszani. Szerintük ugyanis Tompa itt nyerte el a pálmát, hogy minden jó előadást azonnal levitt a fővárosba.

Olvasom a lapokban Ceauşescu egy szónoklatát, s érdekes adatra bukkanok. Azt mondja, hogy 1960 óta a hústermelés és -fogyasztás több mint négyszeresére nőtt. Átnézte volna Elena asszony háztartási könyveit? Bizonyára sokallotta a kiadásokat.