Nemcsak San Remoból, Aranyszarvasból, Euróvízióból és Névtelen csillagból áll a világ. Aligha hinném, hogy akadna manapság olyan fülellenzős teenager, aki befogná a fülét, mikor – nem olyan nagyon sokkal Louis Armstrong és Benny Goodman után – Dave Brubeck, a „hideg stílus“, a cool királya és az éppoly izgalmas Gerry Mulligan vendégszerepel a fővárosban.
Nem hinném, hogy a bukaresti Petőfi Sándor kultúrház dzsessz-klubjának külföldi és hazai vendégei, a rádióadóink műsorában rendszeresített formában sugárzott dzsessz-zenei felvételek és dzsessz-történeti előadások, Johnny Răducanu bőgője és Imre Sándor szakszofonja ne tudnák megingatni a gitár-isten mindenhatóságába vetett hitet, ne tudnák semlegesíteni a dzsessz elcsatangolt, elkanászosodott gyermekének, a pop musicnak, ó, nem a bűneit, mindössze tovább torzított ballépéseit.
Nem hinném, hogy akadna nálunk a kulturált zenének rajongója, akit közömbösen érint az afrikai, az afro-amerikai folklór és ennek európai hatásokkal, európai hangszerekkel való érintkezése: a dzsessz. Mert ugyan kihez szól, ha nem hozzá: a kolozsvári Rádió legújabb román nyelvű Acusticon adása? Cornel Ţăranu kollázs- és dzsesszoperája, a Don Giovanni titka? Friedrich Gulda, a nagy osztrák zongoraművész Electrorecord-dzsessz-lemeze? A bukaresti Rádió interjúja, melynek során a londoni szimfonikusok karnagya, André Prévin a dzsesszel való termékeny kapcsolatáról is vallott?
A dzsessz világnyelv, s mint ilyen, híd is lehet beatnikek és Beethoven-rajongók között.
Megjelent A Hét I. évfolyama 4. számában, 1970. november 13-án.