AJÁNLÓ

Egy mondatban sikerül elintézni egy világszerte elismert matematikust, egy volt akadémiai elnököt és a magyar tudományos autonómia egyik legmocskosabb korszakának szereplőjét. Nincsenek érvek, nincsenek dokumentumok, nincs elemzés.

Sosem felejtem el, hogy Orbán Viktor az őcsényi panzióst meghurcolók mellé állt, mert lett volna szíve befogadni menekülteket. Hogy bosszút állt a Népszabadságon, amiért megírták róla az igazságot. Nem felejtem az aljas indokból meghurcolt civileket...

Őszintén szólva nem is az érdekel a legjobban, hogy végül tizenkét év lesz-e a mandátumkorlát. Vagy tizenhat. Vagy végül semmilyen. Engem inkább az lelkesít, hogy hosszú idő után először azt érzem: a magyar közélet fókusza kezd elmozdulni.

Ha az új hatalom által beharangozott elszámoltatás csak részben bizonyul hatékonynak, már akkor is a NER ikonikus figuráinak némelyike a rácsok mögött végzi. Kiszámíthatatlan, hogy ezáltal mekkora csalódás éri a szavazótábor megmaradt részét.

A győztes többség és a méltán vesztes új ellenzék ismert arcai. Három ciklus múltán senki sem lesz ott közülük. A politikában felmagasodik a többi hatalmi ág szerepe. Az államigazgatás, a közhatalom kínál olyan életpályát, ahol az élettapasztalat, a szakmai múlt érték marad.

Miért lehet például egy Mészáros Lőrinc előbb parlamenti képviselő, mint egy Hadházy Ákos? Erre nincs válasz, és kétségkívül van egy olyan érzete a dolognak, mintha az új kormány ki akarná jelölni őfelsége ellenzékét, hogy ki lehet ellenzéki képviselő és ki nem.

Hajdu Jánosból Orbán pillanatok alatt eposzi alakot faragott. Tegnap még gyanúsított, ma már tábornok úr, hazafi, példakép, pártbiztonsági ikon. A Fidesz bukás utáni mitológiájában így születik a hős: előbb jön a gyanúsítás, aztán a glória, végül a kinevezés.