Soha nem írtam igazán személyes hangvételű cikket a 444-re. Nem véletlen, hogy most jött el az ideje. Magyarország szokatlan eufóriában tölti mézesheteit, de ez sem tart örökké. A jelen gondjai hamar beárnyékolják majd a múlt terheit. Ezért érdemes most emlékeztetnünk magunkat mindarra, amin tizenhat éven át keresztülmentünk – és újra és újra. Egyedül így haladhatjuk meg az orbánizmust.
Néhány hete megpillantottam egy plakátot a szemközti buszmegállóban, rajta uniós csillagok gyűrűjében a felirat: szabad szó. Ott, ahonnan hónapokon át Zelenszkij vicsorgott le rám. Ott, ahonnan éveken át bevándorlókkal, Sorossal, Junckerrel ijesztgették a magyarokat. A városban járva azon kaptam magam: plakátról plakátra hagy el a szégyenérzet. Sose gondoltam volna, hogy valaminek a hiánya ilyen felszabadító tud lenni.
Ez az érzés döbbentett rá, hogy az évek során hozzászoktam az elnyomáshoz; részemmé vált a molinókon, egyperces híradókban, kormányinfókon és beszélő fejeken át belém erőszakolt szorongás. Sűrűn gomolygó, szürke ködként ereszkedett rá mindennapjaimra; és ott volt nemcsak a szemközti buszmegállóban; de a kapcsolataimban és dilemmáimban, a hétköznapi kétségeimben, még talán az orvosi leleteimben és az élet nagy döntéseiben egyaránt.
Ezzel a hiánnyal szembesülve hasított belém az is, mennyire nem volt szükségszerű mindez. Hogy nem lett volna muszáj így élni.
Állampolgárként és újságíróként amit tehetek, hogy emlékezem és emlékeztetek másokat. Küzdök a feledés ellen; szánt szándékkal, erővel és kitartóan emlékezem.
Úgyhogy én nem felejtem el, hogy megmérgezték felnőtt életünk legszebb éveit. Azt sem, hogy elüldözték barátaimat, mert nem értettek egyet a rendszerrel. Emlékezni fogok arra, hogy tönkretették kollégák munkahelyeit. Nem felejtem el, hogy éveken át szorongást okoztak bennünk, amikor önzésből, cinizmusból és félelemből építettek politikai kultúrát. És hogy elrabolták egy nemzedék jövőjét.
Emlékezni fogok a részletekre is. Sosem felejtem el, hogy Orbán Viktor az őcsényi panzióst meghurcolók mellé állt, mert lett volna szíve befogadni menekülteket. Hogy bosszút állt a Népszabadságon, amiért megírták róla az igazságot. Nem felejtem az aljas indokból meghurcolt civileket, akiket Bayer szerint „taknyukon-vérükön” kellett volna kirángatni a Parlamentből. Sem a Pesti úti idősotthonban haldokló magyarokat, akikből kampánytémát csinált a hatalom. Velem marad a szégyen, hogy a kormány következetesen gyilkosok oldalára állt. És sose felejtem el, hogy a magyar miniszterelnök győzelmi beszédében belerúgott a megszállás alatt álló szomszédos ország elnökébe.
Folytathatnám naphosszat és a magam eszközeimmel fogom is. Emlékezem, nem bosszúból vagy mert dolgom az igazságtétel, hanem mert így küzdök ennek a szellemiségnek a felszámolása és visszatérése ellen. Emlékezem, és erre biztatlak benneteket is.
A szerkesztő Facebook-bejegyzése 2026. július 2-án.
