Nagyon nehéz megérzékíteni az 1989 előtti romániai időket annak számára, aki nem élte át őket. Kányádi Sándor és Sütő András valóságos félistenek voltak: minden soruk a magyarság megmaradását szolgálta, legalábbis a közösség szerint. Bálint Tibor Zokogó majom című regénye a Sánta angyalok utcája című színpadi adaptáció következtében is népszerű volt, Szilágyi István Kő hull…-járól mindenki tudta, hogy nagy mű, de bizonyára kevesen olvasták. Bajor Andort a humoristának tartották, s emlékszem, a mesterünk, azaz a gyakorlati óra tanára (ipari líceumban végeztem) Lászlóffy Aladár szomszédjaként fumigálta a költőt, mert hát azért „nem olyan jó ő”.
*
Ebben a hangulatban került elém ez a részlet: „…s ha sorsa van, választott sorsa van mindenkinek, / hát lettem, ami lettem, / de nem azért, mert másként nem tehettem.” Nem is tudom, hogy történt, egyszer csak ott volt a kezemben. Akkoriban még a daca érintett meg: a kisebbségi dacol a sorssal. Ma már a keserűségét, a bölcsességét érzem inkább, de hát velem is eltelt negyven év.

Látom, kötetben 1991-ben jelent meg, a Kiűzetés a számítógépből című válogatásban, ez azonban, amiről én beszélek, az én élményem korábbi, 1988-ra vagy ’89-re tehető. Még Senkálszky Endrének is elszavaltam, amikor színire próbáltam készülni, illetve készültem is, de hiába.

Akkor hallottam először Markó Béláról; később aztán hallhattam sokat, az viszont még odébb van. Előbb az van, hogy elolvasom a szonettkoszorúit, s főleg a Költők koszorúja, mely Janus Panno­niustól Radnóti Miklósig megidézi a költőket, nagyon megérint. És tán még előbb, hogy az Ol­vas­suk együtt (1989) című kötetet megszerzem, és élvezem a tanáros, közérthető verselemzéseket.

Aztán snitt, mint mondani szokás. Markó Béla akkorra már az RMDSZ elnöke, közben ellenben a Látó főszerkesztője is, bizonyára csak névleg, ahol a név jól jön. Hirtelen az ország egyik legismertebb személyiségévé válik, miniszterelnök-helyettes is lesz belőle, ami akkora csoda, mint hogy a tamburások a Zöld az erdőt éneklik az országgyűlés megalakulásakor. Az sem tetszik mindenkinek, bár Mi Hazánk–szerű gesztusokra nem emlékszem, de volt azokból elég más alkalmakkor.
*
Markó Béla tehát jóval inkább egy kisebbség tagja, mint én. Ezt úgy értem, hogy ő teljesen abban élt és él még mindig, hogy a költészet fontos, tartásos valami, nem akárkihez szól, és nem akárhogyan. „Én nem a kommentelőknek írom a cikkeim” – mondta egyszer, s ebben is ott érződik a kisebbségi, tehát konzervatív költő különállása: ő ír, az olvasó olvassa el, és gondoljon, amit akar, de ne próbáljon a költővel egyenrangú lenni. Ezért írja oda a keltezést is a verseihez: nem tud mit kezdeni azzal a gondolattal, hogy a vers független a körülményektől.

Talán ezért is egyik kedves formája a szonett, noha közben remek szabadverseket is ír, és ha párrímes versekkel jelentkezik, mint a Csatolmányban (Bookart, 2013), azok is jók. A szonett zárt világ, bár Markó gyakran elmondja, hogy míg József Attila úgy hagyta, ahogy találta, Szabó Lőrinc valami egészen másfélét alkotott belőle. Kivágyik tehát a zártságból, de úgy, hogy mégis benne marad, s a szonettkoszorúkkal még zártabbá teszi, elvégre a szonettkoszorú önmagába zárul.

És provokáció is persze: egy nagyon míves formát természetesen előadni. Markónak sikerült, már ha a természetességet eleve egy fennköltebb, kidolgozottabb hangra értjük – vagyis arra, hogy ez az ő természetes hangja. Aki összehasonlítja az akkori verseit mondjuk a nála alig két évvel fiatalabb Parti Nagyéival, rögtön látja, mennyi legyintés és lazaság van az utóbbiban. De az akkori Romániában azért nehéz is lett volna legyinteni.

A Költők koszorújából is látjuk: nincs benne még Kosztolányi sem, nemhogy Kassák vagy Weöres (mellesleg a később oly fontossá vált Szabó Lőrinc sincs). Igaz, a szempont az lehetett, hogy halottak, klasszikusok legyenek benne, de hát Weöresön kívül mindenki halott volt már.
*
„Markó rendkívül reflektált költészetet művel” – írja Balázs Imre József szép tanulmányában, A hasonlat egyik oldalá-ban (Holmi, 2001. február). Ez is hagyomány a magyar, s közelebbről az erdélyi magyar irodalomban is: Markó Székely Jánosról meséli, aki kollégája volt a Látó-előd Igaz Szónál, hogy nyakkendős, zakós, mindenféle szokás-rabja ember volt, aki azonban váratlanul provokálta a közönséget, például Ars poetica című, 1973-as, először előadásként elhangzott esszéjében, amikor kijelentette, hogy a költészet halott. Székelynél ugyanannak a reflektáltságnak a következménye a provokáció, mint amelyet Balázs Markónak tulajdonít.

Ez azért érdekes és ellentmondásos, mert aki nyakkendőben jár-kel, attól elvárják, hogy mindig comme il faut legyen. Markó is mindig zakóban-nyakkendőben jár, már a pozíciója miatt is, de alkatilag is. Provokációja a folytonos megújulásban, a folyamatos útkeresésben áll, abban, hogy hol ebben, hol abban a formában ír, szüntelenül próbálgatja a határokat.

Amikor kitör közülük, akkor viszont nagyon berendezkedik bennük. A Bocsáss meg, Ginsberg annak idején nekem éppen az atyáskodó hang miatt nem tetszett, bármilyen karriert futott is volna be különben. „hihetetlenül messze van már a remény, / hogy virággal le lehet győzni bármiféle hatalmat. // Nem lehet legyőzni, drága Ginsberg!” A tapasztalatok közötti különbséget nem lehet kétségbe vonni, de ezt a fölényt, amely azt állítja, hogy emberi mélység csak egyféle van, illetve hogy a legmélyebb mélységet a beszélő ismeri a legjobban, ezt igenis kétségbe vonom. Egyáltalán, az Üvöltés ereje abban a hamisíthatatlan és zsigeri áradásban áll, amely nem magyaráz, hanem megállapít.

Az egyik legérdekesebb fejlemény az ekph­ra­szisz-­versek megjelenése. Mint a Költők koszorújában, Markó a képek kapcsán is úgy jár el, hogy elmondja, ami megragadta a festményben. Ez a megragadás külön hagyja az entitásokat: a festmény is megmarad olyannak, amilyen volt, Markó is. „Tudhattad volna, hogy a holt anyagból / színes virág nő, aztán barna mag / ismét, ökölbe zárva alszanak / a könnyű szirmok, s az elhullt szavakból // előbb-utóbb mondat lesz valahol…” – indul a Pügmalion melankóliája, mely egy Gustave Moreau-festményről szól. Markó költészete nemcsak úgy reflektált, hogy reflektál arra, ahogy ír, hanem úgy is, hogy maguk a versek is gyakran gondolatiak, (ön)elemzők. Markó nem veti bele magát abba, ami szembejön vele.

„Mögötte semmi sincs, csak durva vászon, / és pontosan középen egy sötét / háromszög rejti el nedves ölét, / vagyis dehogy, néhány ecsetvonáson // vibrál a fény, a többi képzelet / csupán, hatalmas sárgásbarna foltok / s nyers vonalak, de láthatóan boldog / attól, hogy tőlünk kaphat életet…” – ez pedig a Festék csupán, egy Henri Matisse-képről. Markó verseinek beszélője a jó néző, aki azért vigyáz, nehogy felolvadjon a képben.
*
Bizonyára a politikusi pálya is hozzájárult, hogy Markó még most is megírhatná a Számadás előttet, jószerével ugyanazzal a daccal. Politikusi nyilatkozataiból, a Transtelexen publikált cikkeiből s a Népszavában közölt kentaurbeszédeiből világosan látszik, hogy mindig markáns véleménye van a világról, s hogy ezt akkor is elmondja, ha Erdélyben például nagyon kevesen gondolkodnak úgy, mint ő. Eredetisége részben bátorságán, részben hűségén alapszik, azon tehát, hogy nem tagadta meg, amiben hitt, noha már csak lelkileg is könnyebb lett volna számára, ha úgy tesz.

Petőfi, Ady, Babits (aki meglepő módon szintén nem szerepel a Költők koszorújában, bár az Olvassuk együtt egyik szép elemzése az Ősz és tavasz közöttről szól): Markó azok rokona, akik még hittek abban, hogy vannak erkölcsileg jó, illetve morálisan rossz dolgok, és ezeket nem lehet felcserélni. Petrit azért nem említem, mert az ő habitusa mindenképpen távol áll a fegyelmezett, világos fejű Markótól. Petri maga Ginsberg, aki nem bocsát meg.

Ez, akárhogy is, kisebbségi attitűd. A humortól azért óvakodtunk, mert attól féltünk, mindent összemos. Aztán persze sokan sok mindent összemostak, de ez nem azt jelenti, hogy semmi nem maradt abból az ethoszból, amelyet többek között Kós Károly (Markó a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke!) fektetett le. Ez az ethosz röviden: Erdélyben kell maradnunk, mert itt a helyünk, ahol a román, a magyar és a szász nemzet valami egészen sajátos konglomerátumot hozott létre. Esélyünk a műveltség és a kiegyensúlyozottság. Ezt ismételgeti fáradhatatlanul Markó a publicisztikájában, és a komolyság a verseit is áthatja, időnként a didaxissal együtt.

Mikszáth a szájával ír, mondja Szerb Antal; Jókai a fülével ír, mondja Mikszáth. Markó az agyával ír, Szabó Lőrinctől pedig abban különbözik, hogy ő az ágyékával is nagyon gyakran. Ha a Markó-előd Szabó Lőrincet keresem, akkor leginkább ebben a néhány sorban találom meg: „Tanítóm minden, ami él, / hazám a múlt egész világa, / s addig terjed hazám határa, / ameddig az agyam elér” (Hazám). Markónak is mindenfelé terjed az agya, Frida Kahlótól a Marosig és a haikuktól Kovács András Ferencig. Ez is kisebbségi nyújtózkodás: az állam bármit megtilthat, de az eszünket nem veheti el. Annál fájdalmasabb lehetett, gondolom, hogy végül a letűnt rendszer vette el az erdélyi magyarok eszét is, tisztelet a kivételnek.

Nem arról beszélek, hogy Markó kisebbségi költő, akit máshol nem értenek, hiszen egészen nyilvánvaló, hogy értik, a kötetei évek óta a Kalligramnál jelennek meg, tárcái a magyarországi napi- és hetilapokban (ÉS!), budapesti könyvbemutatói telt házasak. Arról beszélek, hogy hogyan szocializálódott az az ember, akinek a hangja a verseiben is hallatszik.
*
Hol a helye Markó Bélának? Szerintem a kortárs magyar irodalom legtetején. Minden műfajban alkotott olyant, ami emlékezetes, ami velünk marad, még az interjúköteteiben is – lehet-e feledni például A lábujjhegyre állt ország (Pallas-Akadémia, 2006) szép metaforáját, melyet a kérdező Ágoston Hugó számára fejtett ki? Azok közé tartozik, akik nem posztmodernek ugyan, de hát ez rég nem követelmény, „csak” költők. Olyanok, mint Rakovszky, Kántor Péter, Nádasdy, mondjuk.

Minden műfajban, de leginkább a költészetben. Aki költő, az költő. Külön világa és beszédmódja van, érződik, hogy szövegei abból a világból jönnek, amelyik megjelenik előttünk olvasáskor. Ez a világ reflexív, kontrollált, nappali világ, mondhatni apollói – Markótól mi sem áll távolabb, mint a dionüszoszi zavaros szenvedély.

Az a legborzasztóbb, hogy Markót még azok is szerethetik, akik utálják. Közéleti szerepléséért utálják, de a legtöbben bizonyára konzervatívok, akik maguk is úgy gondolják, hogy vers és olvasója két külön rekeszben van, és hogy vers és személyiség nem választhatók el egymástól, ahogy a vers és a környezet sem, amelyben született. De mint az egyik vers címe mondja: Egyszer úgyis hátralapozol. Hátha velük is megtörténik.

Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 27. számának Feuilleton rovatában 2026. július 3-án.

Markó Béla: Csatolmány 

Nagyanyám fiatal volt,
amikor elcsatolták,
akkor lett nagyanyátlan
s nagyon kicsi az ország.

Illetve: nagyanyátlan?
Talán inkább apátlan,
mert apám ott lubickolt
a nagyanyám  hasában.

Hát őt is elcsatolták,
s a húgát meg az öccsét,
hogy később kiegészült
az elcsatolt örökség.

A tehenet tejestől,
a tyúkot kakasostól,
elcsatolt háton csattant
szintúgy elcsatolt ostor.

S persze a malomárkot
és mindenféle dombot,
s ki minden faluban volt:
a köteles bolondot…

Három tenger kiszáradt,
eltűnt a végtelenség,
de maradt nekünk sok más
talanság és telenség.

Maradt az istenálddmeg,
bár inkább csak titokban,
s velünk maradt az Isten,
bár inkább csak szitokban.

Szívünk fölött kokárda,
mint ízes palacsinta,
vagy az is lehet, hogy már
inkább paprikás pizza.

Nagyapám nyugtalan volt,
s miután elcsatolták,
úgy döntött, hogy kezébe
veszi a saját sorsát.

Átkelt az óceánon,
keresett egy zsák dollárt,
és mind-mind hazaküldte,
de azt is elcsatolták.

Igaz, ez később történt,
addig a sok-sok dollár
átváltozott egészen,
szántóföld s erdő volt már.

Nyolc évig Detroitban
ő gyártotta a Fordot,
mégis hazajött végül,
bajuszkötőt is hordott.

Egész Amerikából
egy piros csörgőóra
volt az egyetlen emlék,
s felkeltünk kakasszóra.

Közben egy kis időre
még vissza is csatoltak,
és azóta sem tudjuk,
mit hoz vajon a holnap.

Nagyanyám nem békélt meg,
apámat is leszidta:
fiam, mi lett belőled,
egy büdös kommunista?

Oláhozott is sűrűn,
mindent elvettek tőlünk,
se legelőnk, se marhánk,
se piros-fehér-zöldünk.

Nem volt már gyarmatáru,
inkább kapor vagy menta,
nagyanyám nem ismerte
a szót, hogy irredenta.

Azt is hihette volna,
valamiféle fogpor,
örök esőben ázunk,
mint pohárban műfogsor.

A múltunk fényes pityke,
s hozzávarrva a dolmány:
egy kusza megvalósít-
hatósági tanulmány.

Nagyanyám s nagyapám is
fekszik odalent holtan,
és elrothad a csontjuk
már végképp elcsatoltan.

Anyám s apám is fekszik
drága dolláros földben,
és olcsó lejes gyertyák
égnek fölöttük körben.

Évente egyszer illő
meglátogatni őket,
s nézni, hogy fűben, fában
ismét világra jönnek.

Éltek vagy haltak, úgyis
övék mindig az ország,
amely nem is tud arról,
hogy már rég elcsatolták.

Nem készült DNS-teszt,
mert nem kell igazolvány,
hogy egy számítógépben
éppen hol vagy csatolmány.

S hiába kapsz majd papírt,
hogy ki lettél s ki voltál,
maradsz, akárcsak eddig:
sokszoros álompolgár.