VÉLEM ÉN

Képes és hajlandó vagyok hetente két-öt külpolitikai tárgyú írást leadni olyan munkáltatónak, aki ezért tisztességes honoráriumban részesít. Ha lehet, alkalmi megbízási szerződés útján végezném a munkát, ez mindkét fél számára korrekt és biztonságos.

A Magyar Külügyi Intézetet úgy, ahogy van meg kell szüntetni, és egy új intézményt kell létrehozni, ha arra egyáltalán szükség van. Nem hinném, hogy Pappin felájánlaná “szolgálatait” az új magyar kormánynak, most már ellenzéki szerepben... habár a politikában minden előfordulhat.

Most hirtelenjében több vétek jellegű tevékenységre így nem emlékszem, és ööö… teljes szívemből bánom minden vétkemet, mert azokkal a hogyishívjákot megbántottam, erősen fogadom, hogy többé nem vétkezem, és a bűnre vezető alkalmat elkerülöm. Sőt.

Nehéz úgy megújulni ellenzékben, hogy azt megelőzően a kormányzati és önkormányzati pozíciókat főként az érdemtelen csókosok, az igenemberek kapták, a tagság véleményezése nélkül. Lásd Orbán Viktor jelenlegi küszködését.

Kipakolta maga elé a lapra szerelt gyűlöletet, a jókora zacskóban szállított előítéleteket és frusztrációkat, a megfelelő szociális mélyfuratokba illeszkedő pöcköket, a zsanérokat, amiken apró csavarokkal lehet finombeállítani a bezárkózást. Kipipált mindent.

A történelmi helyzetet kihasználva, 1989-ben az állampárt a háttérben gazdasági társaságokba mentette át a vagyonát, ezáltal a hozzá kapcsolódó érdekcsoportok át tudták menteni a hatalmukat, zavartalanul folyt a spontán menedzsment privatizáció.

Az ipse kihúzta magát. A butzegivel úgy egyensúlyozva, hogy az függőlegesen maradjon, hátradőlt, első két lábát megpróbálta, persze egymás után, a levegőbe dobni. Senki nem vette észre az előző „búzamókusok” által, a pódium előttkilöttyentett seritalokat.

A kormányrendeletek közel fele (!) a veszélyhelyzet(ek)re hivatkozott; sokkal több veszélyhelyzeti kormányrendelet született, mint ahány törvény vagy törvénymódosítás, azaz a kormány a minimális parlamentáris kontrollt is elhagyva kormányozott.

A szélsőjobb felé sodródó, magát örökös miniszterelnöknek képzelő, egykori felcsúti diák hatalma végére szinte csak olyanokkal vette körbe magát vagy engedte országgyűlési képviselőnek, akik folyamatosan emlékeztetnek az elmúlt tizenhat évre.

Ám sokkal többen vannak, akiket nála jobban sajnálok. Akiket éppen miatta kell sajnálnom. A gyerekek, akikért nem emelt szót. Sőt: azt bírta csak kinyögni, hogy ne keressünk bűnbakokat. Nem tette hozzá: a valódi bűnösöket viszont igen! Ez volt a pillanat...