Sok dollár egy kézitáskában

A külföldi utak, főleg nyugatra, mindig problematikusak voltak, mind jóváhagyásaik, mind kivitelezésük szempontjából. Hol a miniszteri rendelet, hol az útlevél, de leggyakrabban a pénz hiányzott.
Ez esetben is az utóbbival volt baj, de ne ugorjak a dolgok elébe. Reggel az Északi Pályaudvarról egyenesen a Vegyipari Minisztérium személyzeti osztályára mentem, hogy mihamarabb essek túl a dolgon. Ott nem is volt semmi baj, tudták hogy jövök, már ismertek, és egy pár perc múlva az értékes hivatalos útlevél birtokosa voltam. Utána még várni kellett egy jó órát, amíg a kereskedelmi bank kinyit, hogy megkapjam a szükséges valutát is, mely jelen esetben 3500 dollár körül volt. A hetvenes évek végén Romániában ez hatalmas összegnek tűnt, addig ennyi pénzt soha nem is láttam egy helyen, és bizony manapság sem megvetendő összeg.
Amikor megérkeztünk a külkereskedelmi bankhoz, kiderült hogy Romániából más is
szeretne külföldre utazni az állam pénzén: hatalmas sor tolongott a bejáratnál. Ha
még sor lett volna, de egész tömeg ember volt, és mindenki igyekezett mihamarabb
bejutni. Egy jó órányit tolongtunk mi is hogy bejussunk, amikor a bank tisztviselője
kijelentette hogy sajnálja, de a mai pénzadag kifogyott, menjünk vissza holnap. Nem
akartam hinni a füleimnek, mert már a kezembe érezem a repülőjegyet Japánba, de
nem volt mit tenni. Legalábbis a bank előtt. És akkor jött a mentőötletem. Igaz soha
nem szerettem bárkitől is valami kérni, de jelen esetben egy japán út nagyon
kecsegtetően hangzott. “A cél szentesíti az eszközt” elvet alkalmaztam, felhívtam a
külkereskedelmi vállalatunk igazgatóját. Nem voltunk barátok, de ismertük egymást,
nem egyszer találkoztunk. Amikor felhívtam, a titkárnője azt mondta hogy gyűlésen van,
de én megkértem hívja ki. Egy pár perc után meg is jelent, és miután elmondtam neki, mi a gond, leteremtett, hogy ezt nem tudtam hamarabb megmondani? Ilyen későn nem
tud ígérni semmit, de délután 3-kor legyek a külkereskedelmi bankban. És láss csodát,
valahonnan előkerült a 3500 dollár. Alig hittem a szememnek.
Hiába, az ismeretség valutának számított az akkori Romániában. Jelen esetben
szocialista valutával nyugati valutát szereztem. Igen ám, de ezzel csak a dolgok egy
része oldódott meg, mert a repülőjegyem csak másnap estére szólt, mit csinálok egy
egész nap Bukarestben ennyi pénzzel a zsebemben? Merthogy a pénztárcámba nem
fért ennyi pénz, és az volt az érzésem, hogy mindenki engem néz…. Szóval szállodát kell foglalnom – de ott hova tegyem a pénzt? Szállodát nagynehezen találtam, nem a legjobbat, de legalább egyedül voltam a szobában. Kicsit megnyugodtam, hogy legalább védett helyen vagyok, nem az utcán, emberek között.
Nyugalmam azonban nem tartott sokáig, mert kezdtem éhes lenni… ki kellett mennem a
szállodából, valami vendéglőt keresni.Akkor a kérdés az lett, hogy merjem a pénzt egy eléggé kétes kinézésű szállodában hagyni, vagy vigyem magammal? Az utóbbi mellett
döntöttem, és igyekeztem a kézitáskámmal a lehető legnyugodtabbnak kinézni. Hamarosan találtam is egy vendéglőt a közelben, de amikor benyitottam, hogy is mondjam, általában nincsenek előítéleteim, de nem volt valami biztató. Leültem az első üres asztalhoz. Hogy mit rendeltem, mennyit időztem a vendéglőben, már nem emlékszem, csak arra emlékszem, hogy alaptalan volt minden aggodalmam.
Az éjjel és a következő nap eltelt minden említésre méltó dolog nélkül, szerencsésen kiértem a nemzetközi reptérre, és a megszokott időben gépünk indult a Karacsi, Peking, Tokió útvonalon.


„Barátom”, Z.

Amikor kinevezték a Fotó Üzem igazgatójának, a Kombinátban két részleg sikeres
beindítása állt mögötte. Jó pár éve ismertük egymást, ő szervetlen kémiát végzett,
szintén Temesváron, előttem valamivel. Ez a képesítés tökéletes volt egy szervetlenműtrágya-részleg beindításához, de semmi szakmai képesítést nem adott egy fotóüzem beindításához. Nagyon valószínű, hogy nem is szakmai képesítése miatt, hanem inkább hogy fegyelmet tartson, tették oda.
Míg a kombinátban csak egyszerű részlegvezető volt, itt már igazgatóvá léptették elő. Nem tudom hogy ez anyagilag jelentett-e neki valamit, de sz-m-ra a titulus többet számított mint az anyagiak. A beindításhoz még ott voltak a Japán szakemberek, akik nagyon értették mesterségüket.
Tehát jóideje ismertük egymást, szerintem egy törtető, büszke és csökönyös egyén volt,
akivel kellett tudni bánni, ha az ember el akart érni valamit nála. Miután leköltözött a fotóhoz, kezdetben minden ment a maga rendjén, minden reggel a megszokott technikai gyűlések a napi teendőkkel, esetleges problémákkal és azok megoldásával. Egy idő után azonban egyszer a nap folyamán felhívott, hogy „Ce mai faci, Riko?” Nem tudtam hova tenni az érdeklődést, s csak motyogtam valamit hogy dolgozom.
Erre ő meghív, hogy nincs-e kedvem lemenni a protokoll terembe, mely éppen az
irodám alatt volt. Persze hogy lementem, de fogalmam sem volt, mit akarhat.
Előkerült a csomag Kent – az üzem területén tilos volt a cigarettázás –, és kezdetben
csak általánosságokról, udvariasságokról volt szó. Egy adott pillanatban azonban
kinyög valami technikai kérdést. Már nem emléksze pontosan a kérdésre, de számomra
nagyon egyszerű kérdés volt, mivel a végzettségem is (szerves kémia), meg a
beosztásom is (laborfőnök) megkövetelte a szükséges ismereteket.
Így kezdődött egy aránylag hosszú ideig tartó szokás, mármint hogy amikor felhív, felteszi az ismert kérdést „Ce mai faci, Riko?” Ilyenkor már tudtam, hogy kedve van beszélgetni, vagy – gyakrabban – nem ismeri a választ egy technikai kérdésre.
Egy ilyen alkalommal vetődött fel a Diazó papír kérdése is. Persze nem ebben a formában, hanem súlyosabban: a minisztérium megváltoztatta az értéktervet fizikai tervre, ezzel veszélybe sodorta az üzem alkalmazottjainak a fizetését.
Egy kis gondolkozási időt kértem, és aránylag hamar válaszoltam neki, hogy lenne egy
ötletem: a Diazó papir, melyet tervrajzok másolására használtak. Tetszett neki az ötlet
és egy pár nap alatt részleges tervet mutattam be neki, melyet Görbe Pista
beosztottammal dolgoztam ki. Elvileg egyszerű volt, gyakorlati kivitelezésével azonban
sok technikai problémát kellett megoldani… De megoldódott, beindult a termelés, és a fizetések mentek tovább.
Egy alkalommal csak mi ketten indultunk Japánba – a Fotóüzem igazgatója és jómagam
– japán meghívásra. A repülőút egy részét, a Bangkok-Tokió szakaszon, ahol nem volt TAROM járat, ők kellet fizették. Ezzel nem is volt semmi baj, sőt Bangkokban lefoglaltak egy szállodaszobát részünkre és estére a bangkoki japán kirendeltség meghívott vacsorára is. Előre örvendtünk, hogy milyen úri sorsunk lesz végre e hivatalos kiküldetés alkalmából. Minden jól is ment, amíg megérkeztünk a bangkoki röptérre, és igyekeztünk a kijárat felé, ahol japán vendéglátóink már vártak.
AHát láttuk, hogy a thaiföldi határőrök mind forgatják az útlevelünket, és egy adott pillanatban megkérdezték: hol a thaiföldi vízum? Csak néztünk egymásra, milyen vízum, hiszen egy pár hónapja már jártunk ott, és nem kellett semmi vízum? Erre a válasz az volt, hogy valóban akkor nem kellett vízum, de most kell. Igyekeztünk megmagyarázni, hogy a szállodánk már le van foglalva, vacsorára várnak, és másnap indulunk tovább –
hajthatatlanok voltak, és nem engedtek ki a röptérről. Nem volt mit tenni,
belenyugodtunk a megváltozhatatlanba, és szidtuk a vegyipari minisztérium személyzeti
osztályát hogy nem tudtak a kötelező vízumról. Eléggé mélyponton voltunk, hogy egy
kellemes szálloda helyett, a reptér fapadjain, jó melegben kell töltenünk az éjjelt a
másnapi összeköttetésig. Nem beszélve arról, hogy kezdtünk éhesek is lenni, de
pénzünk elvileg nem volt, mert a japánok hívtak meg, és ők kellett adják a napidíjat.
Szerencsére nekem volt vagy 50 dollár megspórolt pénzem egy előző kiküldetésről. (Persze ha ezt otthon megtudták volna, annak még börtön is lehetett volna az ára, de hát igyekeztem jófiú lenni.) Rövid megbeszélés után, hogy inkább éhesek maradjunk,
vagy szomjasak, egyhangúlag eldöntöttük hogy inkább éhesek, és vettem egy üveg
whiskyt.
Lassan szopogattuk a whiskyt az üvegből és Z-nek hamarosan megoldódott a nyelve, többek között feltette a filozófiai kérdést, hogy mi lenne ha nem mennénk
haza, hanem disszidálnánk mondjuk Új Zéalandba. Én csak hallgattam, mert nem
tudtam, hogy provokál, vagy pedig komolyan gondolja. Valószínű azonban, hogy komoly volt. Ám ha el is határoztam volna, hogy disszidálok, semmi esetre sem vele teszem, mert igaz hogy Romániában igazgató, de egy idegen országban minden idegen nyelv ismerete nélkül nem kellet volna koloncnak. Lassan a whisky elfogyott, Z is elfáradt, nekifogtunk nyugovóra térni valamelyik padon. Másnap folytattuk utunkat Tokióba, mintha semmi sem történt volna. Soha többé nem merült fel a
disszidálás kérdése kettőnk között.
Miután én kinn maradtam az Egyesült Államokban egy hivatalos út alkalmából, valahányszor külföldön járt, mindig felhívott telefonon. Akkor jöttem rá, hogy talán több voltam számára, mint egy egyszerű kolléga. Lehet, az is sokat jelentett számára, hogy a
DuPont cégnél dolgoztam mint kutatómérnök. Amikor nagyritkán hazatértem
Marosvásárhelyre, és megtudta hogy ott vagyok, mindig meghívott a lakásába egy
ebédre, kávéra stb. Amikor elmondtam neki és a feleségének merre jártam mióta a
DuPontnál dolgozom, egy kicsit kételkedve néztek. Szerencsére volt egy fotóalbum is
nálam, az meggyőzte őket. (Megjegyzem, disszidálásom után a Kombinát vezetősége
meglepően rendes volt Kati feleségemhez; nem bontották fel a munkaszerződését, mint
sok más esetben megtörtént, és megtartotta irodai beosztását és fizetését a következő
három évben, amíg ő is ki tudott jönni.)
Utolsó látogatásom után egy pár évre megtudtam, hogy Z-nek agydaganata van. Nem
lehet tudni, örökletes alapon, vagy a kombinátban töltött évek miatt. Műtéte után pár nappal felhívott telefonon, alig tudott beszélni, nem is beszéltünk sokat. Utolsó szavai azok voltak: „Măi Rico, terog ajută-mă!” Kétségbeesetten hangzott, tudta hogy már nincs sok ideje. Sajnos ebben a kérésben nem tudtam segíteni. Nyugodj békében, Z.!