Van egy szó, amely az utóbbi időben különös politikai karriert futott be: fanyalgó. Fanyalgó az, aki nem lelkesedik kellő hőfokon; aki kérdez, amikor helyeselnie kellene; aki kételkedik, amikor tapsolhatna; aki egy teljesítmény láttán nem azt kérdezi, hogy mikor kezdődik az ünneplés, hanem azt, hogy mi történt valójában. A szó ebben a használatában nem jellemet ír le, hanem fegyelmez: a kritikai ítéletet igyekszik esztétikai kellemetlenkedéssé lefokozni. Mintha nem érvek állnának szemben érvekkel, hanem a jókedvű, egészséges többséggel néhány savanyú ember, akinek már megint semmi sem tetszik.
Ha azonban a hatalom bírálóit fanyalgóknak nevezzük, illene nevet találnunk azokra is, akik a hatalom minden teljesítményét készséges elragadtatással fogadják. Rajongók? Tapsolók? Udvari lelkesedők? A helyeslés hivatásos művészei? Talán egyik sem egészen pontos. Én a kultuszpolgár szót ajánlanám: ő az, aki az állampolgári ítélet helyére a hódolatot állítja, és ezért minden kérdésben könnyebb helyzetben van, mint a fanyalgó. A fanyalgónak ugyanis gondolkodnia kell; a kultuszpolgárnak elegendő felismernie, mikor kell tapsolni.
Csakhogy a „fanyalgóknak” meglehetősen tekintélyes családfájuk van. Körülbelül két és fél ezer éve nevük is van: filozófusoknak hívják őket.
Szókratész például Athén egyik legkellemetlenebb fanyalgója lehetett. Folyton kérdezett. Ráadásul rendszerint akkor, amikor mindenki más már biztos volt a válaszban. Nem fogadta el, hogy valami attól igaz, mert sokan mondják, attól jó, mert tekintélyes ember állítja, vagy attól bölcs, mert a közösség megszokta. Platón sem volt különösebben elégedett azzal, amit maga körül látott. Arisztotelész pedig odáig vitte a fanyalgást, hogy különbségeket tett, fogalmakat tisztázott, érveket mérlegelt, és a politikai berendezkedéseket nem aszerint osztályozta, hogy melyiknek szebb a propagandája. Diogenészről ne is beszéljünk: kommunikációs szempontból kezelhetetlen ember lehetett.
A filozófia története jelentős részben a szervezett fanyalgás története. Descartes módszeresen kételkedett, Kant a kritikát egyenesen művei címébe emelte, a frankfurti iskolának feltűnt néhány kellemetlenség a fennálló társadalmi renddel kapcsolatban, Nietzsche pedig oly mértékben fanyalgott az európai kultúrán, hogy abból több kötetre való anyag keletkezett. A modern tudomány sem sokkal jobb társaság: abból él, hogy nem hiszi el automatikusan azt, amit tegnap még mindenki tudni vélt.
A civilizáció története ebből a szempontból a rosszul időzített kérdések története. Mindig akadt valaki, aki akkor kérdezett, amikor a többiek már ünnepeltek.
Éppen ezért intellektuálisan különösen árulkodó, amikor a kritika helyére a fanyalgás szót állítják. A kritika ugyanis megköveteli, hogy válaszoljunk rá. A fanyalgást viszont elegendő pszichologizálni: az illető savanyú, frusztrált, örök elégedetlen, képtelen örülni a sikereknek. Ezzel az állítás vizsgálata helyett az állítót minősítjük. Régi és kényelmes retorikai fogás: ha a kérdés kellemetlen, beszéljünk inkább a kérdező lelki alkatáról.
Pedig a kritika eredeti értelmében éppen megkülönböztetést és ítéletalkotást jelent. A görög krinein annyi, mint elválasztani, megkülönböztetni, dönteni, ítélni. A kritikus ember tehát nem szükségképpen az, aki mindent rossznak tart, hanem az, aki különbséget tesz jó és rossz, igaz és hamis, teljesítmény és kudarc, állítás és propaganda között. A kritikát fanyalgássá lefokozó közbeszéd valójában éppen ezt a képességet próbálja nevetségessé tenni.
A diktatúrákhoz, az autokratikus berendezkedésekhez, az elnyomás különféle módozataihoz hozzászokott és hozzászoktatott társadalom nehezen és mindig csak megkésve jön rá arra, hogy a kritika nem a hatalom ellensége. A rossz hatalom ellensége a kritika; a jó hatalom egyik legfontosabb erőforrása. Aki figyelmeztet egy hibára, még lehet ellenfél, de attól még információt szolgáltat. Aki rámutat arra, hogy egy intézkedés rosszul működik, lehet kellemetlen, de éppen azt mondja meg, amit a hatalom saját apparátusa egy idő után esetleg már nem mer. Ahol mindenki elégedett, ott nem feltétlenül minden működik kiválóan. Elképzelhető az a jóval nyugtalanítóbb lehetőség is, hogy már senki sem akar elsőként szólni.
A hatalom ezért nem attól erős, hogy megszünteti a kritikát, hanem attól, hogy képes elviselni, feldolgozni, sőt felhasználni. A kritika visszacsatolás. Nélküle a politikai rendszer ugyanabba a helyzetbe kerül, mint az az ember, aki összetöri az összes tükröt, mert egyikben sem tetszik neki, amit lát. Ettől persze egy ideig valóban sokkal előnyösebbnek láthatja önmagát. Csak éppen az arca nem változott meg.
A kritikát támadásnak ugyanis elsősorban a kultusz logikája érzékeli. A kultuszban nincs kritikai távolság: ott hűség és kétely, odaadás és fenntartás egymást kizáró magatartások. A demokratikus politikai közösség logikája ennek éppen az ellenkezője volna. Ott azért bírálhatom a kormányomat, mert az az én kormányom is; azért vizsgálhatom az állam működését, mert az állam nem szent tárgy, hanem közös intézmény. Az állampolgár nem hívő, a kormány nem egyház, a politikai vezető pedig nem kultuszkép. A választás napján ráadásul nem fogadalmat teszünk, hanem szavazunk.
Ezért a „fanyalgózás” mélyén számomra nem egyszerűen a kritika iránti ellenszenv húzódik meg, hanem valami intellektuálisan súlyosabb: a megkülönböztetés iránti ellenszenv. Aki minden kritikában támadást lát, az végül minden különbségtételben hűtlenséget fog látni. Márpedig ahol a helyeslés erkölcsi erénnyé, a kétely pedig jellemhibává válik, ott lassan nem vélemények versengenek egymással, hanem lojalitások méretnek meg.
A fanyalgás vádlói ezért különös módon nem a derű képviselői. A szellemi mozdulatlanság és tunyaság aktivistái. Szenvedélyesen küzdenek azért, hogy lehetőleg semmi ne zavarja meg a helyeslés nyugalmát. Mozgalmat szerveznek a mozdulatlanságért, harciasan védelmezik a kritikátlanság békéjét. Ez önmagában is szép paradoxon: ők a passzivitás legaktívabb politikai képviselői.
Pedig egy társadalomnak nem az a legnagyobb baja, ha túl sok benne a fanyalgó. Sokkal nagyobb baj, ha egyre kevesebben hajlandók fanyalogni. Ha a kérdés illetlenségnek, a kétely árulásnak, az ellenvetés rosszindulatnak, a kritika pedig támadásnak számít, akkor a közösség lassan elveszíti önkorrekciós képességét.
Úgyhogy én óvatosan bánnék a „fanyalgó” szóval. Mert ha Szókratész fanyalgó volt, ha Kant fanyalgó volt, és ha fanyalgónak számít mindenki, aki a készen kapott bizonyosságokat nem hajlandó kérdés nélkül elfogadni, akkor a szó aligha tölti be azt a sértő funkciót, amelyet neki szánnak. Ellenkezőleg: akaratlanul is egy nagy és meglehetősen előkelő szellemi hagyományba sorolja azt, akire kimondják.
És akkor már csak az marad kérdésnek, vajon melyik társaságban kellemetlenebb ülni: a fanyalgók között, akik folyton kérdeznek, vagy a tapsikolók között, akik már a kérdés elhangzása előtt tudják, hogy mi a helyes válasz.