VÉLEM ÉN

Tíz éve még könnyű volt hinni abban, hogy amit hirdet, gazdasági sikert hoz, megállítja a népességfogyást, erkölcsileg egészségessé teszi a társadalmat. A puding próbája azonban az evés, és a mítoszok kipukkadtak. Magyarország gazdaságilag zsákutcába jutott, népessége zuhan...

A legfájóbb a híres erdélyi magyar tolerancia és a kulturális nyitottság eltűnése, ami az interetnikus tapasztalatból, az abban való túléléshez és gyarapodáshoz szükséges tudásból táplálkozott. Ami identitásunk egyik alapja volt, amit büszkén vállalhattunk volna tovább.

Tizedszer választunk parlamentet a rendszerváltás óta. 1990 és 2010 után ez lehet a harmadik rendszerváltó szavazás. Szimbolikus számok. „Három a magyar igazság”– mondja a szólás. Lehet, hogy ez a harmadik rendszerváltás teremti meg az igazságtétel feltételeit...

Esetleg a gondolatszabadságuk elvesztése jut eszükbe. Mások felidézik az időt, amit a beszélgetni tudó és szerető tanár és diákok a hamuszín egeknek szenteltek; vagy amikor a költő udvarolt helyettük; netán az első este, amikor elhangzott: Akarsz-e játszani.

Egyre inkább látszik, hogy a Donald Trump-féle Amerika és Putyin Oroszországa mind több kérdésben találják meg a közös hangot, például az ukrajnai háborút, vagy az EU szerepét illetően: a demokratikus értékeket előtérbe helyező Uniót ellenséges szereplőként írják le.

Nem tudhatjuk biztosan, milyen világ következik, ha a Tisza Párt fog kormányozni, már csak azért sem, mert nagyon nem mindegy, összejön-e a kétharmados felhatalmazás az Országgyűlésben. De van, ami ennél is fontosabb.

Ha a választás eredményeként Magyarország újra a nyugati demokráciákhoz fog közeledni, az az oroszok itteni aranykorának a végét is jelenti – nem azért, mert nem akarnánk velük jóban lenni, hanem azért, mert majd ők nem akarnak velünk.

A velünk szövetséges külföldi titkosszolgálatok és kormányok mindenféle állítólagos összejátszás nélkül elégelték meg, hogy a magyar kormány kijátszotta és kiszolgáltatta őket az oroszoknak. Orbán szerette volna, ha ez titokban marad...

Unom Orbán Viktort. Jobban unom, mint a Csillagok háborúját, aminek egyik részén (csak azt kellett volna látnom, a többit nem) elaludtam a moziban, mindjárt a vízszintesen futó feliratok után, és gyerekeim valamelyike bökött meg, mert horkoltam is.

Hogy valami kis hasznot mégis kovácsoljon Orbán elkerülhetetlen végzetéből, a várható vereséget már előre kinevezték „Vengeromajdannak”, melyet démoni és brüsszeli erők irányítanak. Ezzel Magyarországon ugyan senkit sem győznek meg, de az már nem is céljuk...