VERS/ZENE

Szőcs Kálmán szenvedélyesen vágyott az emberi közösség melegére. Voltaképpen a magánytól félt leginkább. Döntő jelentőségű személyes élmények – haláltáborba hurcolt édesanyját nem is ismerhette; édesapja, az eszménykép, korán meghalt – alakították ki benne ezt az érzést.

"Mikor kételkedni kezdek benne, hogy képes vagyok megmunkálni a szavakat, csak olvasok valamit egy másik írótól, és rájövök, hogy nincs miért aggódnom. Egyedül saját magammal kell versengenem, hogy jól csináljam, erősen, hatásosan, élvezettel, szerencsével."

Bajza József rímes jambusainak és trocheusainak szabatos lebegése az addigi magyar verstechnika tetőpontját mutatta, pompásan gördülő versei fölötte tetszettek az egykorúaknak, bár a strófák esztergályozottságával nem egyszer együtt járt a nyelv erőtlensége is.

Akár gyerekről, akár kutyáról van szó, / ugyanolyan olcsó az élet. Hirtelen lement / az ára. Jól öltözött halottak mindenfelé. / Hiszen ez a huszonegyedik század. / Igen, mondom, így igaz. Megpróbálok / megrázó verset írni. Legalább egyet.

Másoknak is így nyíljatok / Üllői-úti fák. / Szívják az édes illatot, / a balzsamost, az altatót / az est óráin át. / Ne lássák a bú ciprusát / higyjék örök az ifjúság / Üllői-úti fák.

Sokan vagyunk. Nagy költő volt. Játékos. Derűs. Máskor komor. Zsoltáros is. Énekel a pap és a kántor, miközben a sírásók üggyel-bajjal leeresztik a koporsót. Négyen vannak. Erős lécekre fektetik a költőt. Vagyis a koporsót.

Már akkor meghalt, amikor még évekig itt volt. Nevetett, ivott. De nem jött el. De sose láttam. Amikor nem bírt verset írni már. Amikor fölzaklatva fordult be a házba. Kapaszkodva búcsúzkodott, míg elmerült a lázban.