Szőcs Kálmán: Töklámpás. Versek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.
Hatodik verseskönyvét a költő immáron nem dedikálja senkinek. Nem nyit be vele szemérmes szótlansággal egyetlen szerkesztőségbe sem; nem várja, hogy az új mű megjelenése alkalmából irodalmi találkozóra hívják; nem dohog az elmaradt – vagy érzéketlen kézzel odavetett – kritika miatt. A fülszöveg fogalmazása pontos, kegyetlen és félreérthetetlen: posztumusz kötet ez. Szőcs Kálmán végtelen messziségből üzen nekünk általa.
És mégis – milyen közvetlen közelségből szól hozzánk! Hiszen ő írta le megszenvedve, a fájdalmasan szép sorokat: „Magamra maradtam. Mire értem jönnek, a földi / sors / befon. Csillag a Föld. Ha meghalok, / befognak újra a csillagok”. És ezeket is: „Még élnem kell, még estig. / Estéken át, aztán tovább…”
Képtelen sors jutott osztályrészül ezeknek a verseknek: egy forró augusztusi délben hirtelen és váratlanul magukra maradtak, folytatás nélküli tanúvallomásként. És most már jól látjuk, mennyire zaklatott, indulatokkal telített, önemésztő vívódásokban fogant e belső sérülések és rejtve hordozott kínok, álmok és sejtések szövevényéből kibomló vallomássorozat minden változata.
Szőcs Kálmánt tulajdonképpen posztumusz kötetéből ismerjük meg igazán. Ebből a látószögből más fényt kapnak az előzmények is. A hagyaték feltárásra váró darabjai új vonásokat adhatnak hozzá a képhez, eddig ismeretlen árnyalatokkal gazdagíthatják azt, nem kétséges azonban, hogy az életmű így kerek és egész: ebben a korai – rögtönzött – befejezettségében.
Nehéz volna most nekem Szőcs Kálmán verseit hideg szenvtelenséggel vizsgálgatni, méricskélni.
Akárhogyan próbálnék is elvonatkoztatni – a mögöttük gomolygó eleven emlékek törnek elő szüntelenül. A feledés kocsonyás homálya még nem takarta el szemünk elől az alkotó alakját; személyes jelenléte miközöttünk valójában még nem szűnt meg. Velünk van vitáinkban, jobbra törekvő, terveinkben, vidámságainkban és megkeseredett pillanatainkban egyaránt. Ahogy velünk maradnak utolsó mozdulatával világgá küldött versei.
Szőcs Kálmán szenvedélyesen vágyott az emberi közösség melegére. Voltaképpen a magánytól félt leginkább. Döntő jelentőségű személyes élmények – haláltáborba hurcolt édesanyját nem is ismerhette; édesapja, az eszménykép, korán meghalt – alakították ki benne ezt az érzést.
A világ szerinte tele van megfejthető titkokkal, hétköznapi csodákkal, ám ugyanakkor kusza ellentmondásokkal is. Túlkompenzált érzékenységgel reagált minden külső benyomásra, a sors fordulataira. Konfliktusos viszony ez – tele feszültségekkel. Szőcs Kálmán költészetét leginkább ezek a konfliktusos feszültség-gócok magyarázzák. Sok selejtes hordalékot is felszínre hozott ez a vívódás – de innen nőttek ki a maradandó nagy versek; lírájának izgatóan szép remeklései mind ebben a talajban gyökereznek. A hatodik kötet talán a legnyomósabb bizonyíték.
Lemondás és bizakodás, ernyedtség és tettvágy, csalódottság és felemelő eszményekbe vetett hit váltakozó intenzitású feszültsége tartja magas hőfokon Szőcs Kálmán utolsó verseinek lírai hevületét, önkínzó maga-keresés, folytonos rákérdezési inger készteti annak tisztázására, hogy hol a helye a világban, jelenvaló világunkban, mennyiben valósíthatja meg egyéniségét töretlenül, tisztán – a humánum tökéletesebb igénye szerint.
A mindig jobbra, szebbre irányuló törekvés, az eszményekkel való harmonikus azonosulás vágya Szőcs Kálmán számára – most már világosan látjuk – nyugtalanító erejű belső kényszer volt, s nem utolsósorban ez határozza meg e sajátos költői építmény szilárd egyensúlyát, bonyolult vonalrendszerét. Melyen belül az olyan súlyos darabok, mint a Vox humana, az Inka ima, a Négernek lenni, a Félmúlt, a Még, a Vissza az ifjúsághoz – például – megbízhatóan igazíthatnak el az egész pálya jobb megértésében, Szőcs Kálmán egész költészetének értékelésében.
Hat vers zárja a hatodik kötetet, ezzel a lábjegyzettel: „Feltételezésünk szerint az itt következő versek az utolsók közé tartoznak. A hagyaték feldolgozása még hátravan.”
Hátra van még – mindemellett – Szőcs Kálmán költői jelentőségének, szerepének megítélése és helyének kijelölése irodalmunkban. Bizonyára sor kerül erre. Ahogyan az egyik utolsó üzenetében megjósolta: „Csak a jövő segít versemen”.
Megjelent A Hét V. évfolyama 13. számában, 1974. március 29-én.
Korábbi összeállításunk: Napok óta vagyok némaságban
Szőcs Kálmán: Istenem, telefonálj
Napok óta vagyok némaságban,
nem beszélek senkivel, hát senki
sem beszél velem,
motorzúgás és benzin a világ,
némán égnek lelkem pattanásai
esténként, a piros petúniák.
Gyűlöltem azokat ott kint, és mégis
bánt, hogy nincsen hírem róluk,
elbújtam, de lesem, hogy csenget-e
valaki. Magány van és alku van,
nem teszem ki a tejesüveget, hogy a hölgy
rám kopogjon reggel: „Bocsánat, uram”.
Emberhang kellene, az kellene,
amit utálok. Amire példa nincs, s mire
már nem lesz mentség. Kiáltanom kell,
tornyomban nincsen már harang,
várom hát, hogy a kagylóban, ott az
ajtó mellett, szelíd csengetés után
megszólal a hang.
Forrás: Irodalmi Jelen, 2018. október 23.