Köd a fényben
Felhívtam a telefont,
karcsú volt, mint egy néger filmszínésznő,
és nem is válaszolt.
Annyi mindent hívtam aztán.
A régi hegyi parázst, ahol
gulyást főztünk, de odaégett. Vonatokat
hívtam vissza. Téves irányba csak sín
szaladjon –
gondoltam magamban.
Miért tagadnám? Szerelmeimet is hívtam
egyszer-másszor. És a könyveket
az iskolából. Mert néha úgy vagyok, hogy
átlépek az időn, azzal vagyok, ami volt és
azzal leszek, ami jön. Tanították, ilyen márpedig nincs.
Apám borotvakészlete a polcon a tükör alatt.
Kitömött szarvas
Ez volt a nagy ugrás!
Egészen idáig. Ahol minden örökkévaló,
és semmit sem ér az egész.
Szép szemed műanyagból.
Enyv- és csiriz-patakra gondol
Gumiszád. Karcsú sutákért nem hegyesül
A szarvad,
Ó, te suta szarvas.
Az lenne azért a csoda-ugrás.
Segíts, hegyek istene,
Visszanyújtózni a fák közé megint.
Ahol tétován topog a nyáj –
De a múzeumőr minden este pontosan nyolckor
Bezárja az ajtót.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 12. számában, 1973. március 23-án.
Istenem, telefonálj
Napok óta vagyok némaságban,
nem beszélek senkivel, hát senki
sem beszél velem,
motorzúgás és benzin a világ,
némán égnek lelkem pattanásai
esténként, a piros petúniák.
Gyűlöltem azokat ott kint, és mégis
bánt, hogy nincsen hírem róluk,
elbújtam, de lesem, hogy csenget-e
valaki. Magány van és alku van,
nem teszem ki a tejesüveget, hogy a hölgy
rám kopogjon reggel: „Bocsánat, uram”.
Emberhang kellene, az kellene,
amit utálok. Amire példa nincs, s mire
már nem lesz mentség. Kiáltanom kell,
tornyomban nincsen már harang,
várom hát, hogy a kagylóban, ott az
ajtó mellett, szelíd csengetés után
megszólal a hang.
Forrás: Irodalmi Jelen, 2018. október 23.
Szőcs Kálmán (1942–1973) a posztumusz megjelent, de még általa szerkesztett és átnézett Töklámpás c. kötetébe felvett emblematikus verse az Istenem, telefonálj. Szorongásait, rajta mind jobban eluralkodó magányát vetíti ki benne szokatlan szuggesztivitásával.
