Ebből a halálból ki szeretnék maradni. Mert nem értem.
Nem akarom érteni, hogy nincs már.
Se álltában, se fektében, se álomban, sem ébren.
Csak úgy hívtam: KAF. Kafocska. Kisöcsémnek tudtam,
ő nővérének mondott, – ezt őrzik porladt évek:
az egyetemi, a Gaál Gábor-köri estek,
az akkor még szükségtelen remények.
Vagon-nehéz fordulatok görögnek
a tudat sínjein; semmibe fut a sínpár.
A képes beszéd most hazug, úgy tűnik,
nem kerülhetem ki a szót, hogy „meghalt”.
Mert nem először hal meg immár.
Már akkor meghalt, amikor még évekig itt volt.
Nevetett, ivott.
De nem jött el. De sose láttam.
Amikor nem bírt verset írni már.
Amikor fölzaklatva fordult be a házba.
Kapaszkodva búcsúzkodott,
míg elmerült a lázban.
A halál nem hirtelen tolul be.
Sok vers s szünet jelzi a közeledtét.
S barátságok: sok kihűlt tetem
a régmúltban hever, konyhakövezeten.
Egy hosszú hiányban nem rejlik vigasz.
Szétnyírt emlékeim lassan összeszedem.
Volt és nemvolt. A vers mágusa
létét akarta Capricciókba merni.
Szavak szolgálták – vagy égi félelem?
Gyilkos ürességet próbált félreseperni
maga elől. Versek elől versbe kapaszkodott.
Ide-oda csellengett éltében, sok mindent káromolt,
örömeket és koholt sérelmeket,
amíg a hihetetlen nemlét,
mint egy utolsó taps után,
akár egy színházi függöny, ráomolt.
Máshol máskor történt meg halála.
Nem akkor halt meg, mikor
eltűnt szemünk elől.
Lehet, hogy nincs, – de nem ennyire!
Nem abban él, amit nem láthatunk.
Most is muzsikál a vers Paganinije.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 4. számának Vers rovatában 2024. január 26-án.
