LÁTVÁNY

A bejárati részben két megtisztított, szépen felújított szobor fogadja az ide érkezőt. A Szűzanya valamint Szent József szobra a kis Jézussal. Kiváló munkák, az első ide érkező nővérek hozták magukkal Ausztriából.

Az 1163 és 1320 között épült székesegyház tornyát, bordásboltozatát, támpilléreit, ólomüvegablakait és faragott kőből faragott vízköpőit is alapos felújítási munkálatokkal állították helyre, a fehér kő és az arany díszítések pedig szebben ragyognak, mint valaha.

Aki először pillantja meg a Ştefan cel Mare/Kazinczy utcán a szatmárnémeti „Zárdát”, annak feltűnik monumentális egyszerűsége, egysége. Sokkal jobban érvényesült ez a jelleg abban az időszakban, amikor az egységes célt szolgáló épületegyüttes hatalmas parkot ölelt körül.

Grozdea könyve felöleli a környezetalakító művészetek minden ágát: a dekoratív térszobrokat a faliszőnyegeket, a freskókat, a mozaikokat is, s logikus magyarázatát nyújtja annak, hogyan adta át a sok száz éves múltú freskó a helyét mindinkább a mozaiknak.

Ezek a pasztellképek nem másolatok, mint az egyházmegye legtöbb keresztútja, hanem önálló művek. A festő szürrealisztikus hangulatú kompozíciói mintegy predesztinálták ennek a feladatnak az elvégzésére.

Érdeklődése előterében mindig a hajlékony, szép, harmonikus felépítésű, a tudást, a csodákat önmagában hordozó ember, a természet elidegeníthetetlen része áll: kiválva, belebonyolódva, beleolvadva, olykor kibékíthetetlen ellentmondást sugallva természetes vagy mesterséges környezetével.

Már Leonardo is ajánlotta az ábrázolási aktus visszafordulását a „tapogatózó, kusza, kezdeti formákhoz, amelyeknek serkentő ingerhatásuk van“. Tamás Klára megkísérli ugyan az ugrást a káoszból a rendbe, anélkül azonban, hogy a káoszt feladná...