A HÉT50

A jugoszláv állam megalapítása után tíz évig kisebb-nagyobb lapalapítási kísérleten kívül semmi sem történt. 1928-ban Szentteleki Kornél megindította a Vajdasági írás című folyóiratot, majd a Kéveantológiát és a Bazsalikom című szerb-horvát költői antológiát. Tulajdonképpen akkor és azzal kezdődött a jugoszláviai magyar irodalom.

Aki magán a mintán akarna változtatni, azt éppoly őrültnek hinnénk, mint a szobrászt, aki a vésővel és kalapáccsal nem a kőnek, hanem a modellnek, a levetkőztetett lánynak esne neki.

A pavlovi elmélet egyik előfutára volt a szintén Kolozsvárt tanító Lechner Károly (1850–1922), aki vallotta, hogy „az agyvelő és az idegrendszer szintjén lepergő… reflexfolyamatok szülik a lélek jelenségeit”.

A kijelentéstől a felhasználásig vezető utat azonban nem mindig járták végig. Ez nem csak az ő hibájuk: a pszichológia nem erőszakolhatja rá magát a nyelvtudományra – elébe kell mennie.

Pound nem csupán jelentős, sőt nagy költő, kiváló kritikus és figyelemre méltó prózaíró, hanem fáradhatatlan irodalomszervező, új tehetségek fölfedezője és pártfogolója volt. Hatása éppen ezért tág körökben gyűrűzött szerte...

„Mi baj, őrnagy?” – Lengyel a tisztet és nem a költőt látta benne. „Potomság” – ezt így csak Petőfi mondhatta. Az utolsó valóban petőfis szólás, amit tőle feljegyeztek.

Mindenkinek legyen legalább egy kedvenc könyve. Amelyik nem elandalítja, szórakoztatja, hanem ellenkezőleg, nem hagyja nyugton. Kényszeríti, hogy újra és újra szembenézzen önmagával és lehetőségeivel, hogy értelmesnek, tehát bonyolultnak, ellentmondásosnak lássa a világot.

A váradi magyar és román írók úgy értelmezték Ady Endre szellemi örökségét, hogy a még füstölgő romok fölött olyan összefogást kell teremteni, amely lehetetlenné tesz minden újabb háborút.

Külön kísérleti módszerré vált mára különböző vegyszereknek moszatokkal való kimutatása és meghatározása. Svédországban kitűnően felszerelt laboratóriumokban moszatokkal vizsgálják a vizek szennyezettségét.

Az asszociációk a közlő tevékenység olyan latens rendszerei, amelyek rendszerint elősegítik, de gátolhatják is az „üzenet” – legyen az köznapi, oktatói, tudományos vagy költői – megértését, és éppen ezért nem lehet nem számolni létezésükkel.