A nyugati világ legnagyobb példányszámú folyóirata, a Life, december 29-én elbúcsúzott olvasóitól. 1971-ben a folyóirat 8,5 millió példányban jelent meg, s utolsó számát még mindig 5,5 millió példányban nyomták. Mégis, az utóbbi négy esztendőben a Time–Life részvénytársaság 30 millió dollárt fizetett rá a világ legnagyobb példányszámú képeslapjára.
A folyóirat halála alkalmából a világsajtó felelevenítette a híres alapító, Henry Robinson Luce, valamint a Time és a Life történetét, ami hozzátartozik Amerika fejlődéstörténetéhez a húszas évektől napjainkig.
1922-ben két fiatalember, Henry R. Luce és Briton Hadden, tervet dolgoztak ki egy új folyóirat megjelentetésére. Annak idején a sajtó óriása a The Literary Digest volt, amelyet egymillió kétszázezer példányban adtak ki, s olyan megtámadhatatlannak tűnt, mint az Egyesült Államok alkotmánya. A két tiszteletlen fiatalember azonban úgy vélte, hogy Amerika időközben megváltozott, s volt merszük elavultnak, ömlengősnek és hiányosnak tekinteni azt a folyóiratot, amelyhez minden korabeli riporter örömest szegődött volna munkatársnak. Facts (Tények) címen akartak új folyóiratot alakítani, s úgy gondolták, százezer dollár kezdőtőkével megvalósíthatják tervüket. Csak 86 ezer dollárt sikerült összehozniuk, s noha a vállalkozás rendkívül kockázatosnak ígérkezett, 1923. március 3-án megindították folyóiratukat, melynek a címét időközben Time-ra változtatták.
A két alapítótag sorsot húzott a vezetői beosztás elosztására. Haddenre jutott a szerkesztés feladata, Luce intézte az adminisztrációt. A szerkesztőség egyetlen szobából állt, amelyért havi 55 dollár házbért fizettek. Az információs anyagot pedig a napilapokból gyűjtötték össze. A folyóirat mégis az újdonság erejével hatott, s ezt a tájékoztatás feldolgozásmódjának, tálalásának, a rövid kommentárok átütő erejének, a stílus frisseségének köszönhették.
Az első szám 28 oldalon jelent meg, s ebből 6 oldal hirdetés volt. Eredetileg huszonötezer példány eladására számítottak, de csak kilencezer példányon sikerült túladni, s a „vállalat” forgótőkéje hamarosan 2000 dollárra csökkent. A két fiatalembernek azonban elegendő önbizalma és türelme volt vállalkozásuk folytatására. 1926-ban a folyóirat első ízben vált jövedelmezővé, 8541 dollárt hozott, s a következő esztendőben példányszáma meghaladta a százezret.
Noha a közös munkának köszönhették kezdeti sikereiket, a két alapító tag nem sokáig maradt volna együtt. Természetük elütő volt, és nem szerették egymást. Hadden gripéből bekövetkezett korai halála megkímélte őket a szakítástól. A krónikások feljegyezték azonban utolsó találkozásuk Balzac tollára illő drámai jelenetét. Luce a haldokló Hadden fölé hajolva igyekezett meggyőzni üzlettársát, hogy adja el neki a tulajdonában levő 3361 részvényt. Luce csak néhány hónappal Hadden halála után jutott hozzá az áhított értékpapírokhoz, s így szinte egyedüli tulajdonosává vált a folyóiratnak. Új fejezet kezdődött a Time életében. Luce beutazta a világot, találkozott a kor szinte minden jelentősebb személyiségével, s állandó kapcsolatot tartott befolyásos emberekkel. Egy évvel Hadden halála után megjelentette a Fortune című gazdasági folyóiratot. A Time részvénytársaság a ritka amerikai vállalatok közé tartozott, amelyek a nagy válság éveiben növelték gazdasági erejüket. A Time folyóirat Rooseveltet támogatta, noha az elnök gazdasági politikáját sok tekintetben kifogásolta. Hozzájárult azonban az annyira szükséges optimista közhangulat megteremtéséért folyó elkeseredett küzdelemhez.
1935-ben Henry Luce feleségül vette Clara Boothe asszonyt. Neki tulajdonítják a Life megalapításának ötletét. Clara Boothe egy nála 23 évvel idősebb milliomostól vált el, miután igen figyelemreméltó életjáradékot biztosított magának. A korabeli ízlés szerint nagyon szép asszonynak számított, de környezetét leginkább azzal nyugtalanította, hogy élénk érdeklődést tanúsított a politika, a sajtó és a színház iránt.
Utóbbi szenvedélyét annyira eltúlozta, hogy színdarabot is írt Maradj velem címmel. Miután mindenki tudta, hogy a válását ő erőszakolta ki, a címet és a darab tartalmát is erősen kihívónak ítélte a közvélemény, annál is inkább, mert a „művet” két nappal a Henry Luce-szel való házassága előtt mutatta be egy broadway-i színház. A Time igen szigorú színikritikai rovatának a vezetője tizenhatszor íratta át a laptulajdonos újdonsült feleségének színdarabjáról szóló kritikát. A sorok közül így is kiderült, hogy a darabot nem a halhatatlanságnak írták. Négy hét múlva levették a műsorról.
Clara asszony feltűnési vágya egyébként gyakran juttatta kényes helyzetbe a sajtókirályt. Férje pénzét és tekintélyét felhasználva, Mrs. Luce, akiben váratlanul diplomáciai ambíciók ébredtek, kineveztette magát az Egyesült Államok római nagykövetévé. A meglepő politikai esemény 1953-ban történt, amikor Olaszország gazdasági helyzete rendkívül rossz volt, és az amerikai üzletemberek jövedelmező vadászterületnek tekintették az országot, ahol Nyugat-Európában a legalacsonyabb munkabéreket fizették. Clara Boothe Luce asszony úgy vonult be Rómába, mint egy győztes megszálló sereg vezére, s úgy viselkedett, mintha az ország lakossága a Life alkalmazottaiból tevődne össze. A korabeli olasz kormányzó politikusok sok mindent elnéztek volna a félművelt, uborkafára kapaszkodott „sajtókirálynőnek”, mert úgy vélték, hogy labilis gazdasági helyzetük egyensúlyát felboríthatná az amerikaiakkal kötött kereskedelmi és kölcsönszerződéseik megtorpedózása. Emellett ezek a politikai csoportok a tőkés osztályra támaszkodtak, amelynek érdekei az amerikai pénzemberektől függtek.
Mindezt Luce asszony is tudta, s elhatározta: ő majd megmutatja a professzionista diplomatáknak, hogyan kell egy amerikai nagykövetnek irányítani az országot, amelybe nagykövetté nevezték ki. Saját megbízói legnagyobb meglepetésére önálló tervet mutatott be az olaszországi politikai élet megreformálására, s ezt a római parlamentben akarta kifejteni. Amikor kérését visszautasították, nyíltan gazdasági szankciókkal fenyegette meg az országot. Az olasz munkásság, amely kemény harcot folytatott az ország politikai és gazdasági függetlenségének a megvédéséért, olyan erélyesen tiltakozott, maga mellé gyűjtve a haladó szellemű dolgozók széles rétegeit is, hogy végül az amerikai kormány kénytelen volt hazahívni „rámenős” képviselőjét.
1935-ben azonban, amikor feleségül ment Henry Luce-hoz, éppen sajtóvonalon érzett rendkívüli elhivatottságot. Rábeszélte férjét egy új, fényképes riportok közlésére szakosított folyóirat megalapítására. Ebben az időben a Time részvénytársaság már öt folyóiratot adott ki, és Luce nem lelkesedett az ötletért. Az új ara mégis keresztülvitte az akaratát.
Így született meg a Life (a folyóirat címét 85 ezer dollárért vásárolták meg egy csődbe jutott hetilap tulajdonosától). Az első szám 1936. november 16-án jelent meg. Henry Luce 250 ezer példányra számított, de a kereslet sokkal nagyobbnak bizonyult. Az első szám 456 000 példányban jelent meg, s a rendkívül távolinak látszó egymilliós példányszámot egyetlen hónap alatt haladták túl. Bármilyen furcsán hangzik is azonban, ez a nagy siker alapos ráfizetéssel járt. A megjelenés előtt a folyóirat gazdasági vezetői a negyedmilliós példányszámhoz viszonyítva állapították meg a hirdetési tarifát, és kötelezték magukat, hogy egy esztendeig nem változtatják meg. Emiatt a folyóirat hetente 50 ezer dollárt veszített. Luce főkönyvelője könyörgött a tulajdonosnak, hogy csökkentse a példányszámot, s ezáltal a költségeket. De Henry Luce erre nem volt hajlandó. 1939-ig a Time–Life részvénytársaság 3 424 000 dollárt veszített a rendkívül népszerű Life folyóirat miatt. Ettől kezdve azonban új hirdetési díjszabás bevezetésével a folyóirat átmenetileg ismét kifizetődővé vált. Henry Luce 1964-ben vonult nyugdíjba. Ebben az esztendőben a Life hét és félmillió, a Time pedig három és félmillió példányban jelent meg. Henry Luce magánvagyona (a Time részvénytársaság értékpapírjainak 16 százalékát birtokolta) 109 862 500 dollárra rúgott.
Luce utódai nagy erőfeszítéseket tettek a Life megmentésére. A deficit azonban egyre növekedett, és a postai költségek állandó emelkedése (170 százalék 5 évalatt) elviselhetetlen tehernek bizonyult. A példányszámnak csak 5 százalékát árusították az utcán, a többit postán küldték az előfizetőknek. Időközben a kereskedelmi vállalatok a televízió felé irányították reklámköltségvetéseik java részét. A folyóirat ára csak jelentéktelen részét fedezte a kiadásoknak. Az óriási példányszám emiatt hihetetlen költségekkel járt, és a folyóirat nem emelhette annyira a reklám-hirdetése kárát, hogy fedezze a ráfizetést. 1971-ben, amikor a Look című ugyancsak nagy példányszámú folyóirat csődöt mondott, a Life megvette másfél millió előfizetőjét, s így a saját példányszámát 8,5 millióra emelte. Hamarosan kiderült, hogy ezáltal nem erősödött, hanem gyengült. 1972-ben megpróbálták kétségbeesett intézkedésekkel megmenteni a folyóiratot. A példányszámot 5,5 millióra csökkentették, a nemzetközi kiadványt és a spanyol nyelvű kiadványt megszüntették, s leszállították a nagy riportokra szánt költségvetést. A „kezelés” elkésettnek bizonyult, s a Life (Élet) kiszenvedett.
Nekrológjában el kell ismerni úttörő szerepét a modern eszközöket nagy szakmai tudással érvényesítő képesriport megteremtésében. Riporterei néha saját életük és mások életének a kockáztatásától sem riadtak vissza, hogy elsőként közölhessék a szenzációs eseményről készült bravúros fényképet. De ugyanakkor el kell mondani, hogy tulajdonosa politikai-társadalmi nézeteit képviselve és tulajdonosnője indulataitól befolyásolva, megjelenésének 36 esztendeje alatt a tőkés társadalom hatalmasainak a szemszögéből ismertette kiterjedt olvasótáborával az eseményeket. Fényképei és kommentárjai a világpolitikai és gazdasági fejlődésének félrevezető részigazságait terjesztették, amelyek sohasem álltak össze hasábjain teljes igazsággá.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 4. számában, 1973. január 26-án.