Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Erdővidék, Kovászna megyének ez az északnyugati sarka és a vele határos, de földrajzi, néprajzi és nyelvjárási szempontból is hozzá nagyon hasonló Brassó megyei peremvidék őrizte meg számunkra a legtöbb kopjafát a maga eredetiségében. Tudtunkkal monográfiát még nem készített róluk senki, s hogy egyre pusztulnak, az is bizonyos.
A kopjafa nem a legszerencsésebb elnevezés ugyan, mert zavaró a népi sírfák vagy faragott fejfák eredetének vizsgálatában. Mégis használjuk, habár dr. Kós Károly nemrég tisztázta a kopjafa és a fejfa külön értelmű jelentését, s az elsőt a fejfára vonatkoztatott értelemben „újabb keletű iparművészeti szó”-nak bélyegzi, amit „vidéki értelmiségiek és hivatásos népművészek is széltében kezdenek alkalmazni”.
Nemrég Seres András, a Sepsiszentgyörgyön élő tehetséges néprajzkutató a zászlós-kopjás temetkezés emlékét kutatva bejárta Erdővidéket, s kutatásainak eredményeiről a Megyei Tükör oldalain számolt be (IV. évi., 353. sz.). Meglepően sok erdővidéki faluban talált a zászlós-kopjás temetkezés emlékére és néhányban magára a szokásra is (Felsőrákos, Székelyszáldobos, Erdőfüle). Tanulmánya egész sor fontos, aktuális kérdést vet fel. (Kár, hogy nem látott napvilágot egy országos viszonylatban könnyebben hozzáférhető kiadványban is.) Abban a szakemberek (Orbán Balázs, Huszka József, Szinte Gábor, Viski Károly, Kós Károly) is megegyeznek, hogy a szokás eredete nagyon régi időkre vezethető vissza, messzi keleti tájakra.
Bámulatos az erdővidéki kopja-fejfák formagazdagsága, s Erdőfülén és Apácán különösen nagy számban maradtak ránk. Általában vékonyak, karcsúak, mint a székelyföldi fejfák. Apácán valódi kopjafa-erdőben gyönyörködhetünk. Itt a fejfák első, díszített tagozatát – más helyektől eltérően – festik is: fiataloknál pirosra, családosoknál feketére. Középajta hajdan híres kopjafás temetőjében alig találni már néhány gombfát, de ezek formái hitelesek és régiek. Ki gondolta volna, hogy így megritkulnak, hiszen Orbán Balázs itt említi a vidék legszebb faragott fejfás temetőjét. Hogy mennyire a hagyományos formavilág élt századról századra a falusi kopjafafaragók művészetében, arra két szomszédos település: Székelyszáldobos és Erdőfüle kopjafái a tanúk. Míg az elsőben a kopjafa két-három tagú csonkagúla-, illetve kúp-motívumból áll, addig a másik helyen a díszítés a kehely, a pohár, a bimbó, a tulipán, a buzogány bizarr együttese. A persánylábi Felsőrákos, de még inkább a „Rikán-túli” Alsórákos gombfái már egészen eltérőek. Gazdag, néha ismétlődő díszítésük majdnem az egész fejfát befedi.
Elmondhatjuk tehát, hogy aki csak hamutartóról, csillárról és a fakanál nyeléről ismeri a kopjafát, Erdővidéken még megismerheti igazi lelőhelyén, a maga eredetiségében és formaszépségében. Azok, akik készítették, s akik ma is faragják őket – egyre ritkuló számmal – a fa anyagának, szerkezeti és díszítésbeli lehetőségeinek alapos művészi ismeretéről tettek, illetve tesznek tanúságot. S mivel a kopjafás síremlék manapság egyre ritkább, mert kiszorítja a terméskő, a mozaikos cement és újabban a vas, jogosan vetődik fel a kérdés: szükséges-e S.O.S.-t jelezni e művészi kivitelezésű faragott sírjelek ügyében? Igenis szükséges, ez nem vitás! Egyesek ezt, sajnos, úgy képzelik el, hogy ha tehetik, az est leple alatt egyszerűen elemelnek egy-egy nagyon régi kopjafát – így „mentik”. Ez történt a bibarcfalvi temetőben.
A mentési akció becsületesebb formája a középajtai példa. Itt Tompa László – aki maga is tehetséges faragó – a pusztulásra ítélt kopjafákat impregnálta, és a templom cintermébe vitte át megőrzés céljából. Mi több, ennél egy lépéssel továbbment, az ősi motívumokat lerajzolta, és a templomot övező kerítéssasokon új köntösben láthatjuk viszont őket. Új köntösben, mert – érthetetlen módon – olajfestékkel és bronzzal rikító tarkára festette a díszítéseket. A középajtai példa azért is meggondolkoztató, mert kopjafa-mentő gondjainkban nem is a pusztuló fa a legfontosabb talán, hanem egy népművészeti díszítőmotívum eltűnése. Azért örvendünk a vargyasi faragómester, Máthé Ferenc kópiáinak, amelyekre a legmesszebb menő szigorral vési fel a jellegzetes motívumokat. Egy lépéssel talán itt is tovább kellene menni: a mai faragómesterek kezemunkája nyomán újraéledő kopjákban a legjellegzetesebb díszítőmotívumokat szeretnék viszontlátni, a „Rikán túli”-t, a „fülei”-t, vagy az „é”-ző nyelvterület robusztus fejfáit –, nem pedig a szokásos egyvelegét ennek. De ehhez feltétlenül szükséges legalább a minimális szakirodalom ismerete.
Ami pedig a kopjafa-motívumok alkalmazását illeti, ezt a kérdést is sokkal komolyabban kell vennünk. Mindamellett, hogy elismerjük iparművészeti jelentőségüket, nem érthetünk egyet azzal, hogy fakanalak nyelén, csillárokon, horribile dictu gyermekágyak lábán lássuk viszont őket, s egyáltalán sehol, ahol a hamis népieskedés veszélye fenyeget.
Mennyire másként értelmeznék sokan – főleg a műemlékeink védelmére hivatottak – ezeket a pusztuló értékeket egy szakavatott tanulmány birtokában, amelynek nyilván ki kellene terjednie nemcsak Székelyföld, hanem az egész Erdély területén földrajzilag kimutatható egykori és mai kopjafás emlékek feldolgozására. Kós Károly, habár elérkezettnek látja erre az időt, mégis türelemre int addig, amíg tisztázódik néhány nevezéktani, térképezési kérdés és a sírfák társadalmi-kultikus vonatkozású szimbólumainak kérdése. Az idő viszont sürget: nehogy pár év múlva már csak az írott anyagra támaszkodjunk ott is, ahol ma még van mit tanulmányozni.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 4. számában, 1973. január 26-án.