Mondom magamnak: Mit is írhatnál, öregem, mindössze egy lapon erről az emberről, akit néha egészen közelről szemléltél; mit, amikor e szemlélődésről annyi mindent mesélhetnél?
Hogyan mondhatnád el hát kurtán-röviden, amikor – talán 1968-ban – először találtad magad vele szemtől szemben, és nagyot nyelve biztattad magad: legyen, ami lesz, kitálalok mindennel, mert a pártnak, a párt vezetőjének elmondhatom azt is, amit eddig senkinek…
És egyszeriben az a figyelő tekintet! A toll gyors iramlása a fehér papírlapon. Szinte megrémített. Valóban, mit mondhattál, hogy lejegyzi szavaidat?… De aztán felkapta fejét, és megint az a figyelmező tekintet és a könnyed bólintások: mondja csak, mondja, ne tartson semmitől…
Nem is egyszer, és akkor is, ha nem volt jelen az az ember, ez a biztatás segített, hogy ne zavarodj bele a szavak útjának közepén, s már meg is nyugodtál, és végigmondtad, amit mondanod a dolgod volt akkor.
Megnyugodtál, hiszen a dolgokat a nevükön nevezted… És tudtad, öregem, hogy – nem, nem te – e hazában nemzetiségi meggyőződésed visszhangra, tehát támaszra talált ennél az embernél. Ennek az embernek – vetted észre –, fontos a nyíltság, az őszinteség, amely levetkezte magáról a szavak patetizmusát és gépiességét, azt, ami nem azonos veled, öregem, mert az ideáknak szükségük van a szóra és a szónak az ideára. És mert a szó nem csupán kifejező eszköz, de érintkezést teremtő erő is. Szavak nélkül lenni nem lehet…
Tudtad hát, hogy latba esik az őszinteséged, ahogyan ez az ember figyelmesen rádpillant, s ahogyan sebesen jegyezget, és ahogyan egyszer, kétszer bólingat: mondja csak, mondja, amit gondol, félelem nélkül mondja…
Annak az embernek küldöm ezt a néhány töprengő szavamat: őszinte jókívánságul.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 4. számában, 1973. január 26-án.