A HÉT50

A tévé megérett arra, hogy nagyon komolyan vegyük. Itt az alkalom tehát, hogy a mi lapunkban is rendszeres és hozzáértő-értő kritika legyen minden héten. De lapunk nyílt jellege azt is megengedi, hogy ez a kritika néha vagy sokszor olvasóink leveleiből álljon össze.

Valamennyien őrizünk fájó emlékeket. A művészet és a szép vágyához elérkezett rokonaink, ismerőseink, barátaink vagy csak egyszerűen polgártársaink művészietlen giccset őriznek és imádnak művészet címén szobájuk falán. És ez fáj.

Az 1918–19 telén dühöngő spanyoljárvány alarmírozta a francia hatóságokat. A prefektus távirati jelentéseket kért, a haláleseteket is táviratilag kellett jelenteni. Három ismerős név került elő: Zaruba Károly, Stein Móric és Jankovich Pál (végre teljes nevével), a festő.

Robotos humorszemléletének legsebezhetőbb pontja, hogy az objektivitás eltúlzásával csökkenti a szubjektív tényező szerepét az irodalmi eszközökkel történő nevetésfakasztásban. Robotosnak ez a nézete nem újkeletű, már könyve megjelenése előtt is megfogalmazta.

Ha egy család tömbházba költözik, nem pusztán lakást, hanem életmódot is változtat, és ezt meg is kell érteni és értetni. Miről is van itt szó? A család itt zárt térben él, nem függetlenül, hanem csoportban, egy lépcsőházban, egy tömbházban.

Nagyot lélegeztem, örvendeztem, hálálkodtam a tisztviselőnek, aztán siettem ki a városba, a partra, nagy területet jártam be, hogy pótoljam az elveszett időt. Két óra múlva visszatértem az ügynökségre. Átvettem a bőröndöt. Vizsgázni akartam. Nem valami fényesre sikerült.

A riporter nyilván az érdekelt család problémáinak megoldását óhajtotta elősegíteni. őszinte meggyőződéssel állítom, hogy melléfogott. Nem értek egyet Huszár Sándor enyhén elmarasztaló bírálatával sem.

Az élet azt bizonyítja, hogy a férfiaknak könnyebben elnézik a hibáikat (talán mert az ország összlakosságát tekintve a nők vannak többségben? és mert az igazságszolgáltatásban a férfiak vannak többségben?).

Az alkotó embert körülvevő közöny annál felháborítóbb, minél kisebb emberről van szó. Az ankét nem önmagában izgalmas műfaj: csak akkor, ha a riporter idegrendszere is reagál a saját észleléseire.

Ha Méliuszról beszélünk, mindig előkerül valahonnan Európa. De hol is lehet az az Európa, ha sokaknak mindegyre hivatkozniuk kell rá, viszonyulniuk hozzá („mi és Európa”), és sokszor csak segédfogalom? Méliuszban azonban nincs semmilyen elkülönítő aggály.