Bálint Tibor: Nekem már fáj az utazás. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.
A sétatéri fák alatt, a szökőkút közelében van az öregek padja. Szép nyárutói napokon itt találkoznak Bálint Tibor hősei – ezek a különös sorsú és változatos élményekben gazdag, sokat tapasztalt, megfáradt férfiak –, hogy sorra elmeséljék történeteiket az élet furcsa fordulatairól, különc vagy egészen hétköznapi esetekről, ismerősökről, s persze saját viselt dolgaikról, a múltról, az ifjúság édes-keserves napjairól, kalandokról és megpróbáltató pillanatokról, mindarról, ami most, az emlékezés hangulatában igazán fontosnak látszik. Az ötvenedik érettségi találkozó után alapították az öregek padját. Valahogy úgy, hogy Balogh úr vagy Rózsa tanár úr egyszer csak felsóhajtott: „Hát nem különös az élet?” – mire Hankis Rudolf nyugalmazott bőrgyári főkönyvelő is szükségesnek tartotta bevallani: „Megint förtelmeset álmodtam.” És következnek a hajdan megtörtént események, meg az álmok. Következik a mese: az élet különösségébe más-más szögből bevilágító Bálint Tibor-novella.
Némiképp az is különösnek mondható, hogy ennek a novelláskötetnek a címoldalán nincs műfaji megjelölés. Pedig már maga a keretes forma is az európai novella nagy ősét, Boccacciót juttatja eszünkbe. Igaz, Boccacciónál hét fiatal leány és három ifjú telepedett le a Firenze környéki dombokon, egy gyönyörű kertben, s leginkább a szerelemről szól a Dekameron valamennyi darabja. Boccaccio azonban elévülhetetlen, ma is használt elbeszélő technikát honosított meg. Talán túlzás ilyen összefüggéseket érinteni a Nekem már fáj az utazás kapcsán, de én Bálint Tibor kitűnő könyvének olvasása közben olykor az ős-példára, a halhatatlan olasz mester művére gondoltam, anélkül természetesen, hogy ez a rokonítás bármennyire is csökkentette volna a friss élmény intenzitását. Mindemellett legyen szabad még egy – ezúttal tartalmi – vonatkozásban a Dekameron írójával előhozakodni, aki az Előhangban ezt jegyzi meg, mintegy az egész munka alapeszméjét summázva: „Emberi dolog együttérezni a lesújtottakkal és ámbátor ez mindenkihez illik, főképp azokban kell hogy meglegyen, akiknek maguknak is részük volt már vigasztalásban…”
A meggyötört és sokat szenvedett emberekkel való együttérzés Bálint Tibor írói magatartásának egyik alapvető erkölcsi vonása. Múltakra emlékező öregei végigjárták az élet tekervényes útjait, szerettek és féltek, örültek és csalódtak éppen eleget, s közvetlen közelségből néznek szembe az elmúlással – vagyis volt részük mindabban, ami a lét kimeríthetetlen teljességét adja. Ezt a teljességet az író csak akkor érzékelheti mélyen, valóságosan, ha személyes sorsában maga is megtapasztalhatta a kínzó fájdalmakat éppúgy, mint a feloldó vigasztalódást.
Bálint Tibor tudatos művészi fegyelemmel szembesíti önmagát az öregek padjának világával. „Az olyan ember – olvassuk a fülszövegben közölt vallomásában –, aki fél lábbal már a sírban van, úgy hat rám a szavaival, mintha hegycsúcsról vagy tengerpartról hallanám. Mert csak a megszenvedett élet tud távlatot és mélységet adni a szavaknak. S nekem manapság épp e távlatra van szükségem. hogy élet, halál, szerelem, erény és gyarlóság dolgairól elhitető erővel vallhassak.” Az öregek padján elhangzó történetekben tehát voltaképp mindnyájan benne vagyunk; az író sem szenvtelen-rideg krónikás. Kívülről nézi hőseit – a különcöket és félrecsúszottakat is –, de belülről láttatja. Azt a távlatot teremti meg szüntelenül, mely nélkülözhetetlen az élet értelmének tökéletesebb érzékelése végett.
Mert ezek a finom szálakkal egybefűzött novellák mind az élet értelmét, mérhetetlen változatosságát, árnyalatainak sokszínűségét és egyazon végső célszerűségét fejezik ki. A távlat, mely mélységet ad a szavaknak, kiválóan alkalmas ennek a beleérző, ember-központú szemléletnek az érvényesítésére. Bálint Tibor józan humanista megértéssel viszonyul mesélgető öregeihez: még gyöngeségeikben, életük sötétebb foltjaiban és tévelygéseikben is gyakorta felfedezi a tisztaság-igényt, a tartalmas emberség búvópatakját. De soha nem az elvont emberi erény vagy gyarlóság példázatát nyújtja – társadalmi viszonyok, korállapotok, a szűkebb vagy tágabb közösség törvényei játszanak bele döntően hősei sorsának alakulásába. És milyen történelmi idők tanúi ezek az öregek! Egyikük így fogalmaz a sétatéri padon: „… a szorongások a mi legnagyobb ellenségeink…”
Anélkül, hogy erőszakolt képzettársításokhoz kellene folyamodnunk, nyilvánvalóan kitetszik Bálint Tibor könyvének az a vonulata is, melyben a múltra vonatkozó szigorú kritikai ítélet csöppet sem halványul el a lírai futamok, az anekdotikus vagy nosztalgikus fordulatok mögött. Elegendő talán, ha Az elátkozott ház, az Egy nyaralás története avagy a messzelátó, a Trombitáljatok, disznók!, az Egyszer mindenkit szólítanak, a Bár térhetnék haza című drámai szövésű, az emberi kiszolgáltatottság és szorongatottság hangulatát oly tökéletesen kifejező írásaira hivatkozunk. Megtörténik azonban, hogy a laza szerkezetű, esetleges elemekből álló történet csupán hangulati könnyedségével, anekdotikus villanataival ébreszt bennünk figyelmet. Az író eredeti elbeszélő művészetének jegyeit még ezek a vázlatosabb darabok is vitathatatlanul magukon viselik.
A Nekem már fáj az utazás szerzőjéről sokan és sokszor elmondották, hogy mesterien bánik a novella hangulatábrázoló lehetőségeivel. Az utcának, a háznak, a szobának, de még a konyhaszéknek is sajátos atmoszférája van, amikor Bálint Tibor hozza elénk. S ahogyan egy város – ez esetben Kolozsvár – tovatűnő egyéniségének varázsát felidézi – ebben a legnagyobbakkal vetekszik. Meg aztán a nevek. A nevek fontos funkciót viselnek nála: a figura lényegére utalnak. Zimics úr, az irodalomtanár; Orgonás úr, a nyugalmazott rendőrségi fogalmazó; Rohonyi úr, a postaigazgató („aki már többször szólni akart, de mindig meggondolta”); Szélpál József, akinek a múltjában „van valami homályos”; Pásztor Bertalan költő („aki télen-nyáron rókaprémes télikabátot viselt”): valamennyien az író fogékony képzeletének egyedi teremtményei. Bálint Tibor tudja, hogy ha valakit Pacsirta úrnak vagy Kegyes úrnak nevezett el – akkor ezt nem véletlenül tette. És aligha kell csalatkoznunk az így előrevetülő képben…
A megérdemelt sikerű, kiemelkedő jelentőségű regény – a Zokogó majom – mit sem változtat a tényen: Bálint Tibor vérbeli novellista. Erre vonatkozóan a Nekem már fáj az utazás nyomós bizonyíték.
Megjelent A Hét V. évfolyama 15. számában, 1974. április 12-én.