EGY ANEKDOTA szerint Leconte de Lisle-nek Béranger egyszer azt mondta volna: „Ugyan már, olyan verseket, mint Byron, én álmomban is tudok írni.” Mire a parnasszista költő így válaszolt: „Ó, milyen kár, mester, hogy nem alszik mindig!” No igen, hiszen Béranger-t Petőfi révén mi a franciáknál százszor jobban ismerjük, legalábbis a nevét. És Byront? Idézzük-e valaha is egy sorát? Egyáltalán mit tudunk még róla kerek százötven évvel a halála után?
HALÁLA KÖRÜLMÉNYEIT alighanem mindenki ismeri. Missolonghi és a görög szabadságharcban hősi halált halt költő neve minden középiskolai tankönyvben megtalálható. Másfél évszázad alatt ez is a byroni pózokhoz stilizálódott: a halála. Pedig egyszerűen csak meghűlt, nem a csatában esett el. Mégis annyi szeszélyes, kiszámíthatatlan, hirtelenül elhatározott cselekedete közül e legutolsó, a görög szabadságharc támogatása, higgadtan megfontolt és végiggondolt volt. Előérzete azt súgta, ez lesz utolsó útja, mégis hajóra szállt. E mindennel kacérkodó, csömöröktől menekülő, de mindent a csömörig túlhajszoló lordnak egyetlen kitartó szenvedélye maradt: a szabadság. Szerelmeinél is keserűbben kellett csalódnia benne: Napóleon bukásának kortársa volt, és szeme előtt terjesztette ki hatalmát a Szentszövetség egész Európára.
EGYETLEN VERSE vitathatatlanul ússza a halhatatlanságot. Amit utolsó, harminchatodik születésnapjára írt a szabadságharcosok között. A nőies szeszéllyel okkal vádolt költő a világlíra egyik legférfiasabb versével búcsúzott. „Nagy lombhullásban állnak napjaim” – zeng komoran a vers Illyés Gyula remek fordításában, az eredetivel azonos hangnemben. Tárgyszerűen, póztalanul folytatódik: „A szerelem virága és gyümölcse elhullt; csak férge üszke, csak a kín: az maradt őszre.” Ami e mögött a három sor mögött rejtezik, nemegyszer volt a korabeli londoni lapok, pletykázó szalonok körülcsámcsogott szenzációja. Byron szerelmei, szakításai, házassága, válása, hódításai, tisztátalan, de mindenképpen tisztázatlan viszonya féltestvéréhez, Augustához, a velencei kalandok, „Fornarina” és Teresa – minderről halála után talán többet írtak, mint költészetéről, pedig költészete sokáig divatként is hódított, a „byronizmus” végül a költészeten túl is fertőzött; szeszélyesen megcsömörültnek és komoran magányos egoistának lenni éppolyan divat volt, mint később a századfordulón bohémnek. De ebben a búcsúzó versben nyoma sincs a ragályos byroni pózoknak.
„Egy a halál is” – mondja itt szűkszavúan a költő, azzal a klasszikus nyugalommal, amire mindig áhítozott. Romantikus kürtszó helyett a vers végső szava a férfi halállal is szembenéző bátorságát visszhangozza: „és tedd a dolgod.” Szinte azt mondhatnák: egy modern ember szól itt, mert aki illúzióival leszámolva tudja tenni dolgát, azt kortársunknak érezzük.
A MÚLT SZÁZAD legnagyobb hatású költője volt. Ma már kortársait – Keats-et, Shelleyt – többre tartjuk nála. Nem egy lángtengernek tetsző hevüléséből nem született maradandó tűzű mű. De sok mindent neki köszönhetünk mégis: az újabb költészetben ő honosította meg központi, sőt egyetlen hősként az egyént és érzelmi világát, oly szabadon szólva titkairól, hogy ezzel mintegy a modern lírai magatartás modelljét teremtette meg. Azután a szatírái! Micsoda dacos keserűség és könnyedséggel paskoló irónia elegyedik bennük. A Don Juant szívből ajánlom mindenkinek, pompás olvasmány, és Ábrányi Emil fordítása még mindig zavartalanul élvezhető. A Childe Harold pedig nem egy költőnek szolgált példaként arra, hogyan lehet a népéletet ábrázolni. Nos, ennyi – sok? kevés? – az öröksége. Ami megmaradt, az épp csak hogy elég a halhatatlansághoz, ám ennyivel sok mindenki boldogan kiegyezne.
A megmaradtnál ma többnek tűnik föl az, amit mások költészetében gyűrűztetett tovább. Egykori csodálóit ma jobban csodáljuk, mint őt magát. Amit megindított, több, mint amit hátrahagyott: sors ez is… Jöhetnek azonban más korok, amikor a szíveket ismét megdobogtatja gáttalan-parttalan szenvedélye, amellyel mi csak bölcsen rokonszenvezünk. Azt azonban semmi esetre sem feledhetjük el, hogy utat nyitott egy minket is megsejtő költői nyelvezetnek és magatartásnak, amit mi már egészen másként fogalmazunk és élünk tovább.
Megjelent A Hét V. évfolyama 15. számában, 1974. április 12-én.