A HÉT50

És a kábultan botorkáló, félalvó, félöntudatlan táncosok, mintha villamos áram érte volna őket, tolongva-zsibongva sorakoznak fel a starthoz, hogy a Rendező pattogó, harsány vezényszavára elinduljanak még könyörtelenebb és még bizonytalanabb célok felé.

Az előadás kezdete előtt az erkélyközönség kiabálva-fütyülve fejezte ki ellenszenvét a földszinti nézők iránt. Olyan nagy volt a zaj, hogy már-már lehetetlennek látszott megtartani az előadást.

A néző egyre szomorúbban kacag, mert Zeman mintha úgy kérdezné, akárcsak a Hitlerék elől menekülő egyszeri kivándorló a földgömb előtt: – Másik bolygó nincs? Nincs. Csak ez az egy van!

Emlékszel Bálint Györgyre, akit egyformán szeretünk, emlékszel, mit írt ő a felháborodásról? Azt írta, felháborodni nem személyes sérelmekért, elvi alapon: végső és legintenzívebb intellektuális teljesítményünk.

Fagyott arccal riad, ernyedten rohan, bénultan üt, hullámzástalan hangon sikolt. Tombolása éppúgy élettelen, amiképp két kitörés között is élettelenül révül bele kiúttalan világába, a fojtogató semmibe. Tanai Bella kísértetjárás-játéka: színháztörténeti dokumentum.

Flaubert a Bovarynét utálattal, óriási erőfeszítéssel írta. „Amire a Bovarynét tanulmányozva először felfigyelünk – mondja Sartre –, az a kudarc; egy ember kudarca, aki megadja magát sorsának, aki gyermekkorában elvesztette önmagát.

A nemzetiségi lét és ennek tudata a Vakvágányon hőseinek mindennapi életében, apró és akár személyes problémáiban van jelen, nem „nemzetiségi kérdés” valamilyen elvont és ünnepi értelemben.

Vágtató-rohanó-repülő állatok képeiből a szabadság fizikai érzetének csak­nem bőrön tapintható érzékiségű képzetét kelti, s végül az egyre gyorsuló képsort egy állatkertben, a rácsok mögül a gépbe néző csim­pánz hosszú premier plánjával vágja el.