A HÉT50

Meg fogjuk látni, hogy e három dolog: valóság, részlet, választás – a film egész gondolatközlő rendszerének alapja, egy olyan beszédmódé, amelynek törvényszerűségeit nem lehet a nyelvi kifejezés formáiból, törvényeiből kiindulva felismerni.

S ezek az igazi gyilkosok lassan megfeledkeznek rettegésükről, elfelejtik halálfélelmüket, a megkönnyebbülés előbb halk mosolyá­val aztán gyűlöletes elégedettségével temetik, immár nem próbaképpen, hanem hitté, meggyőződéssé lett vágyaikban igazából Iput.

Abban a Spanyolországban, amelyben még mindig számtalan nyílt és rejtett korlát áll a katalán szó útjában, e költészet puszta létével is harcos politikai tett. Ezért mondia J. V. Foix, a legeredetibb, de egyben leghomályosabb jelenkori katalán lírikus: „A költő tudja, hogy minden vers megannyi kiáltás a szabadságért”.

A folyóiratokat, füzeteket elolvasom, lelkiismeretesen hozzákezdve a jókora halom szellemi fogyasztásához, lelkesedve fejeztem be a fejedelmi lakomát. Hányadszor kellett immár gyermek módjára elpirulnom: ismét rajta kaptam magam; amit sejtelmes távolokban keresek, az itt van kéznyújtásnyira.

Megemberesedett ez a mi irodalombírálatunk, megbocsátó fölénnyel tekint el az óvodások és a kisiskolások világa fölött, ahol bunkerek épülnek és tutajok indulnak világ körüli útra, és még arra is legyintenek, hogy a bunkerben vagy a tutajon ott van Bajor Andor és Fodor Sándor, Bálint Tibor és Szabó Zoltán...

Kiruccanásai a tudományos fantasztikum világába, a paradox helyzeteket olykor mesterkélten előidéző szellemi cigánykerekei sosem tántorították el igazi hivatása: az erkölcsfilozófia talajáról.

Ilyennek képzelem a középkor építőmestereit, mint Bakos János; ilyenek lehettek a tudós pallérok, akiknek egy-egy pap elmagyarázta, hogyan nézzen ki az a templom, egy-egy főúr vagy király felvázolta, milyennek kell lennie annak a várnak, s ők aztán megcsináltá

Százhúsz éve szájról szájra szállnak, írásból írásba lopakodnak az ágyúöntés és az ágyúk rejtekhelye körül keringő mondák és igaz történetek. S egyszer talán előkerülnek a föld mélyéből az igaz történetek ágyúi is.

A „fogalomtágítást” az teszi lehe­tővé, hogy kritikánk valójában mindig is közelebb állt a publicisztikához, mint az irodalomtudomány­hoz. Szükségessé viszont az teszi, hogy az írói-kritikusi állásfoglalás mindig is világosabb, határozottabb és egyértelműbb volt a publiciszti­kában), mint a szűkebb ér­telemben vett kritikában.