A HÉT50

Talán kétsorosaiban a legfeltűnőbb az aforisztikus jelleg, már csak a megfogalmazás óhatatlan tömörsége és pregnánssága miatt is. „Megnyugtatóbb mi lehet, mint a híd? / De mind keskeny – csak ez nyugtalanít!”

Az elveszett időtől az írói hivatástudat felismerése vezet a megtalált időhöz, az a meggyőződés, hogy a valóság művészi megismerése nemcsak a szellem, hanem az élet legmagasabb rendű megnyilatkozása.

A fejlődés következményeként az információközvetítés is intézmenye­sült, különböző dokumentációs in­tézetek, központok alakultak, s mondhatni ipari méretekben terme­lik a másodlagos dokumentumokat.

Továbbra is a giccset pártolják, mert – mondjuk ki: a király meztelen! – Segal könyve épületes giccs, semmitmondó szakmánymunka, noha a szerző nem balog fércelő, hanem művelt úriszabó, aki tudja és érti a divatot.

Hogy a megismerést – a kölcsönös megismerést – siettessük, min­dig tovább mélyítsük, kell emlékeznünk Bitay Árpád hídverő munkásságára, amiről Méliusz József is beszélt nemrégiben, a bukaresti Gaál Gábor-emlékesten.

A szenvedő és várakozó emberiségnek ez a szép motívuma később is többször felmerül a filmben. Edgar is a poklosok közé vegyül el üldözői elől, Leart is ők kísérik bolyongásában. De csak föl-fölmerül, inkább háttérként.

És csupa kettősség Tö­rőcsik Mari játéka is, hi­szen a szerepen belül is mindvégig szerepet ját­szik: mosolyt hazudik, amikor már könnye sincs, nyílt szívet és derűs lelket, amikor körülötte minden ajtó bezárult, szivárványos meséket a rideg valóság helyett.

Közben a milliók gurulnak, a halottak hullanak. Igaz, legújabban nem tesznek kavicsot az áldozat szájába, a mafiavezér sem járul kötelező módon elhunyt elődjének a holttestéhez, hogy a szívére tegye a kezét – de a lényeg nem változott.