A HÉT50

Kemény Jánost nemrég temették, az Olton fennebb, a Maros mentén. Amikor ő 1937 tavaszán Temesváron írói s jólnevelt felolvasást tartott, nálam szállt meg, kis manzárdlakásomban; egy penetráns, sziguranca-ügynökösködés gyanújától körüllengett revolverlapban pedig azt írták rólam: az úri kommenista...

Bízom benne, hogy miután a munka nehezebb részén túl vannak, nem fogják az időt és a fáradságot sajnálni attól, hogy tökéletesített formában vigyék ismét az olvasó elé ezt a hasznos könyvet, amely arra hivatott, hogy a hazai magyar irodalom utolsó negyed évszázadát összefoglalja, megértesse irodalmunk mai eredményeit és fejlődési távlatait.

Mintegy kétszáz oldalon a tárgyszerű irodalomtörténeti és kritikai elemzés eszközeivel szükséges demitizálási szertartásnak vagyunk tanúi, az Europe szerzői ugyanis Kafkát íróként szemlélik.

Túlságosan fáradt és keserű vagyok ahhoz, hogy új hitet keressek egy olyan világban, ahol minden kiáltásomra csak a saját kétségbeesésem visszhangja válaszolt. Megértettem, hogy csak a nagyon erős emberek engedhetik meg maguknak a gondolkodás kéjét. Veszedelmes kísérlet uram, óva intem tőle. Én túlságosan érzékenynek bizonyultam.

A Szerelmi történet figyelmesebb, nem eleve elutasító olvasásakor nagyfokú tömörség és kohézió tűnik szemünkbe; ennek alapja az elbeszélt és elbeszélő idő itt megvalósuló sajátos viszonya.

Balla Zsófia kötetbe gyűjtött verseiben kétségtelenül a mondanivaló a fontos. A közlés legyőzhetetlen szándéka kényszeríti a költőt a benne kavargó eszmék, indulatok és érzések tudomásunkra-hozatalára.

A szatíra ugyanis mindenekelőtt elkötelezett, szenvedélyesen közügyi, politikus ábrázolási mód, amelynek a maga eszményeiért kell síkra szállnia, elítélve mindent, ami a haladás, az emberség ellensége.

Személy szerint az úgynevezett népfront-korszakhoz kapcsolódom, ha tetszik, akár biográfiailag is. 1937–1938-ban váltam magam is tudniillik a lap munkatársává. Elsősorban persze eszmei természetűek azok a szálak, amelyek a Korunknak ehhez a korszakához fűznek.

Ott volt Benedek Elek turnézói között. A mesemondó akkori szent öreg fiatalokat vett maga köré (ezek voltak az ő „fiai”), s elindult körútra az országban. A trupp a korán elhalt írótárs, Sipos Domokos özvegye és árvája számára olvasta, szavalta, énekelte össze a megélhetést.