A HÉT50

Kiruccanásai a tudományos fantasztikum világába, a paradox helyzeteket olykor mesterkélten előidéző szellemi cigánykerekei sosem tántorították el igazi hivatása: az erkölcsfilozófia talajáról.

Ilyennek képzelem a középkor építőmestereit, mint Bakos János; ilyenek lehettek a tudós pallérok, akiknek egy-egy pap elmagyarázta, hogyan nézzen ki az a templom, egy-egy főúr vagy király felvázolta, milyennek kell lennie annak a várnak, s ők aztán megcsináltá

Százhúsz éve szájról szájra szállnak, írásból írásba lopakodnak az ágyúöntés és az ágyúk rejtekhelye körül keringő mondák és igaz történetek. S egyszer talán előkerülnek a föld mélyéből az igaz történetek ágyúi is.

A „fogalomtágítást” az teszi lehe­tővé, hogy kritikánk valójában mindig is közelebb állt a publicisztikához, mint az irodalomtudomány­hoz. Szükségessé viszont az teszi, hogy az írói-kritikusi állásfoglalás mindig is világosabb, határozottabb és egyértelműbb volt a publiciszti­kában), mint a szűkebb ér­telemben vett kritikában.

Ezzel az elvi megközelítéssel egybehangzóan K. L. a tényleges történelmi-irodalomtörténeti fejlődés szempontjait nyilván csak felemás módon érvényesít­heti – holott deklaratíve vezérgondolatként emlegeti. Az összkép, mely kötetéből elénk rajzolódik, részben szembeötlően hiányos, részben pedig eklektikusan ellentmondásos.

1928-ban jelent meg Aradon első kis műfordítás-kötetem román és francia költőkből; később Rebreanu regényét azért fordítottam le mindjárt 1945-ben, mert meg voltam győződve az író európai jelentőségéről, és éppen a Lázadást a legújabb kor megértéséhez nélkülözhetetlen történelmi dokumentumnak tartottam.