VÉLEM ÉN

Az új Orbán-kormány legnemesebb szándékait egyébként mi sem bizonyítja jobban, mint egy új minisztérium, a Beruházási és Építési Minisztérium létrehozása, amit a kinevezett miniszter hangzatosan csak Országépítési Minisztériumnak nevezett.

„Harminc év óta mindig is így mentem, a jövő héten is így fogok menni és az azutáni hetekben is így fogok menni. Eddig is ott voltam, ezután is ott leszek és hiába támadnak emiatt akár minden héten, a következő alkalommal is… akkor is el fogok menni!”

A biblia helyett inkább az alkotmányt – még akkor is, ha tákolmány -, a munkatörvénykönyvet, törvényeket, rendeleteket, esetleg történelemkönyvet kellene olvasgatnia. Még egy magyar népmese elolvasásából is többet tanulhatna!

A Lajtán túl már rájöttek, hogy a bentlakásos akadémia lelketlen gladiátorokat tenyészt. A csapattulajdonosok a tehetséges focistákat a stadionhoz közel lakó szurkolók családjához fizetik be, hogy családban nevelődjenek.

Aztán jött Ady első és második és nem is olyan régen a ki tudja hányadik meghurcolása, van, aki szépecskén szidja ma is – de hogy meg ne értse? És éppen A fekete zongorát? És hangosan gondolkoztam tovább József Attilán...

Van pénz vizes vébére, olimpiára, Tihany gyarmatosítására, tankra, köztévére és KESMA-ra, háztáji egyházakra, csíki csipszre. Van Gruevszkire, Le Penre, orosz csuhásügynökökre, kínai vasútra, szélütött influencerekre. Tanárra nincs…

Most nem azzal akarok foglalkozni, hogy Nagy miniszter valóban gyengeelméjű-e (nem az, de az elmúlt hónapokban mondott nagyon meredek dolgokat, volt tehát mire alapozni az extraprofitadó kommunikációját).

Érdekes dolgokat tapasztalna az ország, ha egy pillanatra el tudna szakadni a vármegye-főispán-deres tematikától. Például látná, amint Navracsics Tibor térden állva könyörög pénzért az annyiszor elátkozott Brüsszelben. Vagy azt, ahogy a multik kiröhögik a kormány szánalmas hisztijét.

Azt is megértem, hogy akinek éppen katarzisa van, szeretné azt az egész világgal megosztani. Katarzisunkban szokatlanul adakozóvá válunk. Észre sem vesszük, és máris bunkósbotként forgatjuk örömünket, kategorikus imperativusként lobogtatjuk.

Az egész Orbán-bagázs, a tálibjaival, tiszteltházi ellenzékeivel, nácijaival, jacuzzijaival és egybites szürke eminenciásaival együtt átfogó, gigászi gumicsont. Arról akarják elterelni a figyelmünket, hogy a világegyetem még tágul ugyan, de előbb-utóbb megint szűkülni fog.