VÉLEM ÉN

A DK közössége erős ahhoz, hogy a most várható támadásokat a helyén kezelje. Mondhatni: érdektelenek. Összetartunk, összetartozunk. Magyarország így nem maradhat. A változtatás a felelősségünk, velünk szemben ez az elvárás.

Edzőváltása nem jött be, pedig kívánságának megfelelően leendő férje is bekerült az államilag kiemelten támogatott edzők közé. A jelek szerint az egykori úszóból lett nullkilométeres tréner jobb férj lesz, mint amilyen edző.

Az is csökkenti a patinás napilap mondattermő képességét, hogy a hivatalban lévő politikusoknak van lehetőségük közösségi üzenőfalat működtetni, hozzá munkatársat szerződtetni, sőt olykor még a bejegyzés angol fordításáról is gondoskodni.

Hogy valóban jobb-e, hogy ők nyertek, és hogy vajon miért mindig ők nyernek az állami pályázatokon – ez egy olyan kérdés, amelynek első felére a választ néhány év múlva bárki megadhatja majd, ha végigautózik valamelyik magyar sztrádán.

A kormány most hason csúszik Brüsszelben, hogy a pénzeket kikunyerálja Navracsics Tibor most éppen jövő év elejét ígéri a pénzt, de a Bizottság az ostobábbnál is ostobább lenne, ha az Európai Ügyészséghez való csatlakozás nélkül egyetlen kanyi eurocentet is utalna.

Mert és ugyanis, mint kiderült, kormányunk hetven táborban háromezer gyereket nevelt militarizmusra, bár ez egy fasiszta államtól nem is annyira meglepő. Minket mégis elborzaszt, mert nem akarna az ember Spártában élni, az irány mégis afelé mutat.

Kivételt képez az az eset, amikor az anyánkról kiderül, hogy letért a Párt által kijelölt útról, osztályárulóvá vált, ugyanis ebben az esetben a gyilkosság megengedett, sőt egyenesen kívánatos...

A kutatók már árnyaltabban értelmezik az 1944-es történetet, a lényeg azonban aligha változott. Braham professzor így fogalmazta meg 1984-ben: „A sors tragikus tréfája, hogy a győri zsidók halálának árán szegedi és debreceni zsidók ezrei maradtak életben.”

De főként azt olvasom ki, hogy az ukrajnai orosz „operáció”  nem csupán helyi konfliktus: messze nem csak a kelet-európai kistérség kényelmes békéjét fenyegeti, hanem - mint minden háború -, az egész civilizációnkat. 

Mit fogunk mondani mi, magyarok abban a kellemetlen helyzetben, amikor kiderül, hogy a németek nem fagytak meg? Simán csak pofára esünk? Esetleg beismerjük, hogy hülyeségeket beszéltünk, és levonjuk a tanulságokat? Ne zárjuk ki ezt a legutóbbit.