VÉLEM ÉN

Nincs fasizmus, mondja Horn, hiszen "mi itt most szabadon beszélgetetünk, és nem vár a fekete autó". Persze, hogy nem, ez nem a 20. század, hanem a 21. század fasizmusa – kifinomult, szofisztikált, nem jön fekete autó, nem visznek munkatáborba. Nem húznak karóba...

A személyi kultusz kiépülésének biztos jeleként az amerikai függetlenség napjának 250. évfordulója alkalmából kiadott egydolláros emlékérmét Donald Trump portréja díszíti majd. 1866 óta törvény tiltja, hogy élő személy szerepeljen a pénzérméken.

A Főni-kém nem akarja a választókra a bízni a döntést. Túl sokan értesültek már a létezéséről, és semmi nem fog rajta. Se az árulózás, se a beépített szépség, se a kéttojásozás, se a Tisza-adózás. Poloska még mindig talpon.

Az Országgyűlés és bizottságai nem működnek, illetve a működés látszatát keltik, a kormánypárti képviselők csak Orbán utasítására cselekszenek, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a gyermekvédelem ügyében sem voltak képesek cselekedni.

Az sem mindegy, hogy Cărtărescu évek óta esélyes a Nobel-díjra, idén éppenséggel a harmadik helyen várakozott – legalábbis a fogadóirodák toplistáján. Ezek az okok együttesen tették a román díszvendégséget feledhetetlenné, számomra mindenképpen.

Végül Orbán megpendíti, hogy ott ül Gémesi György gödöllői polgármester. "Remélem, jól értem-e Gémesi urat" - kedélyeskedik. Feltehetőleg igen, miután Gémesit jó ideig lehalgattatta Pegazussal. A magyar adófizetők pénzén több tízmillió ment el arra...

Nem túlzás ez? Mégis, mi történt volna velünk, ha sem Krasznahorkai László, sem az előbb említett tudósaink nem kapnak díjat? Ennyin múlott a nemzethalál? Értem én, hogy egy politikus beszédkényszerben van, de talán a nagyotmondásnak is van határa.

Tehát hiába születne törvény arról, hogy a pap adott esetben egyenesen köteles megsérteni a gyónási titkot, feltehetőleg ezt a törvényt a papok nem tartanák be a magasabb rendű törvényekre hivatkozva; és ez az esetek nagy részében ki sem derülne.

Később a Szövetség egésze lett az „erdélyi Fidesz”. Soha nem felejtem el a radikális küldöttet, aki az RMDSZ-en belüli szakadásról beszélve átizzadt homlokát az előcsarnok hideg márványlapjához szorítva, mintegy magának mondta: „ez a vég, elvesztünk”.