VERS/ZENE

Másoknak is így nyíljatok / Üllői-úti fák. / Szívják az édes illatot, / a balzsamost, az altatót / az est óráin át. / Ne lássák a bú ciprusát / higyjék örök az ifjúság / Üllői-úti fák.

Sokan vagyunk. Nagy költő volt. Játékos. Derűs. Máskor komor. Zsoltáros is. Énekel a pap és a kántor, miközben a sírásók üggyel-bajjal leeresztik a koporsót. Négyen vannak. Erős lécekre fektetik a költőt. Vagyis a koporsót.

Már akkor meghalt, amikor még évekig itt volt. Nevetett, ivott. De nem jött el. De sose láttam. Amikor nem bírt verset írni már. Amikor fölzaklatva fordult be a házba. Kapaszkodva búcsúzkodott, míg elmerült a lázban.

Oly fáradt vagy, hogy arcodon / csúful lehull a sisakrostély / csörrenve, mintha harcodon / szájadra estél. // Mondandód rég megmondatott. / S már bármennyire törvén / fejünk, nem értjük, hogy halott / tested számunkra törvény.

Bukdácsoló géped meglátta az utolsó égitestet. – Itt lakik az ember – mondtad, s alábuktál, márványoszloppá lenni a Pantheon nem-neked-való csarnokában, így tartod most már mindörökre a kupolává ingerelt magasságot.

A kaliforniai Folsom börtönben különleges dátum volt 1968. január 13.; azon a napon – nem éppen szokásos időpontban, előbb 9 óra 40 perctől, majd 12:40-től – két koncertet adott a fegyenceknek Johnny Cash.

Nincs rá elég szám, s nincs nevezet, / hogy hányan vannak e csirkefogók: / kulákok, szektánsok, részegesek, / talpnyalók és munkahalogatók. // Itt járnak és gőgtől dagad a kebelük, / töltőtoll s jelvény pompázik a mellen. / Persze hogy megbirkózunk velük, / de rémes nehéz a harc ezek ellen.

"Mindenkinek más oka van arra, hogy valamely szót miért részesít előnyben, miért tér vissza hozzá. Az alapszavak ritkán változnak meg, vagy tűnnek el teljesen egy költő szótárából. Életünk végéig kísért a szóban rejlő titok, az a megfoghatatlan mondanivaló.”

de nem vagy közepe semminek, ne véld, / mert önkörödből nem mozdulhatsz el. / A szemlélet kölcsönveszi a helyi helyzet nevét. / Roppantó csönd játszik dióval és pereccel.