VERS/ZENE

De ma már tudom, hogy a pátosz mellé kell az irónia is. És inkább öniróniára lenne szükségünk, mint önsajnálatra, abból túl sok volt az elmúlt száz évben. Azt a tankönyvet egyébként három év múlva betiltották, igazság szerint nem Márai Sándor, hanem Illyés Gyula miatt.

Kinek kell új föld? Minek feldúlt határok? / Itt megleszünk jól magyarok s románok! / Tudunk mi szót, népeink java, szépe / együtt élt-halt sok évszázad ölébe! / Hát béke, béke, az kell nekünk, béke! / Ez az élet óvója, menedéke!

Az itt közölt vers a Contemporanulban jelent meg S-a spulberat címmel; az idős Arghezi kérdező és önmagával viaskodó lírai magatartásának valamennyi pregnáns jelét viseli.

Az ilyen áron megszülető, vérben fogant győzelemmel a humanista lélek nem tud azonosulni: „de nem győzelmi ének az énekem / érctalpait a tipró diadalnak / nem tisztelem én / sem az önkény pokoli malmát.“

Il parla à la terre, / Parla à la lumière. / La terre lui cria: / „Je ne te connais pas.”
Beszélt, beszélt a földhöz, / Beszélt a fényözönhöz, / A föld neki így felelt meg: / „Én téged nem ismerlek.”

VÉDTELEN VAGY A VERSBEN,
VALAMI TISZTÁN MÁS ÁLLAPOTBAN.
MINDENTŐL MESSZE, MINDEN KÖZEPÉBEN.
BÁRMI ELÉRHET HOZZÁD, MEGTÁMADHAT.
LEGELÉBB A KÖLTŐ.

când aveam piesa nu aveam decorul / avem decorul ne lipseşte piesa / ce rege se mai culcă azi cu fie-sa / pentru ca să se lamenteze corul?

ha drámánk van, hát hibádzik a díszlet, / ha díszletünk van, a drámánk hibádzik – / saját lánya ma mely királynak pázsit / hogy a kórus szakassza meg a szívet?

Progresszívek és internacionalisták, Verhaeren, Maeterlinck és társaik a német és francia kultúra szellemi egységében írták könyveiket. A német invázió e költőktől a saját művüket rabolta el…

"Nagy hang, törött lélek, fájdalmas élet az övé, tehetségét a mai napig szeretem. Szíven üt, amit a dalunkról mond, leginkább azért, mert értem, mit érez, és igaza is van. De azért egy napon még meggondolhatja. Meggondolhatjuk."

Egy kis alföldi faluban, Kiskőrösön egy parasztházban, amely semmiben sem különbözött az ország ezer meg ezer parasztházától, egy kicsi, feketehajú asszony fölkiált, vajúdik. Szlovákul jajong. Napközben rendesen magyarul beszél, de az ima és a sírás gyermekkora szavait szakítja föl benne.