LÁTVÁNY

Nem egyedi történet, és nem a Szovjetunióban találták ki. A hatalom, a politika évszázadokon keresztül próbálta a művészetet – olykor a tudományt, kultúrát, hitvilágot – a saját ideológiája szolgálatába állítani, ezek az erőfeszítések általában a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás, a makacs önigazolás, és az előrelátható, borítékolható bukás jelei.

Sokan és sokszor leírták, hogy alkotásainak fő erőssége a könnyed, játékos, lírai hangvétel. Vitathatatlan tény, hogy egyéniség. Rajzai tanulsága szerint sajátos formanyelvvel, könnyen felismerhető, azonosítható kifejezésmóddal rendelkezett.

A memoáríró erdélyi művészek közül való volt. Aki elolvassa ezt a másfélszáz lapos könyvet, annak páratlan élményben van része. A vívódó, töprengő, gyötrelmekkel, korunk nagy problémáival tudatosan foglalkozó, s azokról véleményt nyilvánító embert.

Mióta megnéztem az idei kolozsvári grafikai szalont, állandóan és egyre biztosabban ez a meggyőződésem, de mint annyiszor, az okát most sem tudom pontosan. Mert ez így egyszerűen nem igaz, hiszen ugyanannyi kitűnő festő él itt s szobrászok is sokan.

A három helyszín területileg sincs közel egymáshoz (kettő Afrikában, egy India déli részén), hangulatában is három jól megkülönböztethető, külön helyszín. Erőteljesen vizualizálódó, felgyorsult kommunikációjú világban élünk...

A hangsúlyozott, érzékeny és érzékletes lírai kifejezésmód mellett olyan életre szóló kötődéseket, elkötelezettségeket fedezhetünk fel, mint a természet, a szülőföld, a hagyományok ezernyi értékének, csodájának ismerete és szeretete.

Joggal feltételezhetjük, I. Károly fejedelem nem sejtette, mekkora szolgálatot tesz a román képzőművészetnek, amikor elhatározta, hogy a nagyvezérkar mellé festőművészeket is beoszt a balkáni hadszíntérre. Hogy az ötlet voltaképpen kitől…