LÁTVÁNY

Mára akkora zűrzavart sikerült üzleti és reklám alapon generálni kortársaink fejében, hogy annak ezredrészén is halálra röhögték volna magukat nemcsak az ókori, újkori alkotók, hanem a későbbi korokban élt művészek is.

Mondják, hogy a művészek között – és ez alól a képzőművészek sem kivételek – sok furcsa, az álláspontjához makacsul ragaszkodó, nehéz természetű ember akad. Szerintem ez a világ legtermészetesebb jelensége, hiszen a művészek nem átlagemberek.

A tárgyakkal, az emberekkel, a társadalommal, a világgal való együttlétezés megnyugtató légkörének lebegése érezhető meg körülötte – és ez határozottan üdítő ritkaság a zaklatottságok és nyugtalanságok olykor könyörtelen áradásában.

És miért ez az óriási divatja a gyermekrajzoknak? A múlt században a Vámos feltalálta a naivságot, ez a század rájött arra, hogy minden gyermek egy-egy kicsi Rousseau. Pedig a felnőtt vissza, a gyermek mindig előre vágyik...

Nem egyedi történet, és nem a Szovjetunióban találták ki. A hatalom, a politika évszázadokon keresztül próbálta a művészetet – olykor a tudományt, kultúrát, hitvilágot – a saját ideológiája szolgálatába állítani, ezek az erőfeszítések általában a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás, a makacs önigazolás, és az előrelátható, borítékolható bukás jelei.

Sokan és sokszor leírták, hogy alkotásainak fő erőssége a könnyed, játékos, lírai hangvétel. Vitathatatlan tény, hogy egyéniség. Rajzai tanulsága szerint sajátos formanyelvvel, könnyen felismerhető, azonosítható kifejezésmóddal rendelkezett.

A memoáríró erdélyi művészek közül való volt. Aki elolvassa ezt a másfélszáz lapos könyvet, annak páratlan élményben van része. A vívódó, töprengő, gyötrelmekkel, korunk nagy problémáival tudatosan foglalkozó, s azokról véleményt nyilvánító embert.