LÁTVÁNY

Természetesen a nagy európai egyéniségek mellett nekünk, a kulturális központok peremvidékén élőknek is szükségünk van saját jelképekre, kapaszkodókra, mérföldkövekre, csak nem minden lépésnél háromra, hanem mondjuk mérföldenként egyre.

Másolat-múzeum tudomásom szerint még nem létesült, másolat-tárlat viszont annál több. Ilyen jellegű a Raymond Cogniat francia műkritikus rendezte, az Athenaeum alagsorában látható kiállítás is a százéves impresszionizmusról...

A húszas évek második felében a cseh festészet mindinkább „megszínesedik“, a neoklasszicizmus háttérbe szorul, másrészt a francia fauve kromatika hatására – Emil Filla, Václav Špála, Vincenc Beneš, Rudolf Kremlička, Miloslav Holy képei példázzák ezt a változást.

Az időből visszanézve talán nem látszik annyira a változás ebben a furcsa, kánonokhoz igazodó művészetben, pedig Eknaton azzal, hogy egyetlen istent választott, a Napot, fenekestül forgatta fel a birodalmat. Új fővárost építtetett – itt született meg az új művészet.

Mára akkora zűrzavart sikerült üzleti és reklám alapon generálni kortársaink fejében, hogy annak ezredrészén is halálra röhögték volna magukat nemcsak az ókori, újkori alkotók, hanem a későbbi korokban élt művészek is.

Mondják, hogy a művészek között – és ez alól a képzőművészek sem kivételek – sok furcsa, az álláspontjához makacsul ragaszkodó, nehéz természetű ember akad. Szerintem ez a világ legtermészetesebb jelensége, hiszen a művészek nem átlagemberek.

A tárgyakkal, az emberekkel, a társadalommal, a világgal való együttlétezés megnyugtató légkörének lebegése érezhető meg körülötte – és ez határozottan üdítő ritkaság a zaklatottságok és nyugtalanságok olykor könyörtelen áradásában.

És miért ez az óriási divatja a gyermekrajzoknak? A múlt században a Vámos feltalálta a naivságot, ez a század rájött arra, hogy minden gyermek egy-egy kicsi Rousseau. Pedig a felnőtt vissza, a gyermek mindig előre vágyik...