LÁTVÁNY

Amikor behoztak a vásárhelyi kollégiumba, kisdiáknak, ott már az első napon eldőlt a sorsom. Korábban érkeztem, kiültem az iskola elé, egy nagy árkus papírral, rajzolni. A felsős diákok körülálltak, nem volt mindennapos dolog, amikor egy parasztkölyök fest.

Azt mondták, hogy a Dózsa házban, amelyben a falu népművészeti értékei vannak összegyűjtve, egy szobában az én munkáimat állítanák ki, állandó jelleggel. Az egyik legszebb elismerésnek éreztem művészi pályámon!

Természetesen a nagy európai egyéniségek mellett nekünk, a kulturális központok peremvidékén élőknek is szükségünk van saját jelképekre, kapaszkodókra, mérföldkövekre, csak nem minden lépésnél háromra, hanem mondjuk mérföldenként egyre.

Másolat-múzeum tudomásom szerint még nem létesült, másolat-tárlat viszont annál több. Ilyen jellegű a Raymond Cogniat francia műkritikus rendezte, az Athenaeum alagsorában látható kiállítás is a százéves impresszionizmusról...

A húszas évek második felében a cseh festészet mindinkább „megszínesedik“, a neoklasszicizmus háttérbe szorul, másrészt a francia fauve kromatika hatására – Emil Filla, Václav Špála, Vincenc Beneš, Rudolf Kremlička, Miloslav Holy képei példázzák ezt a változást.

Az időből visszanézve talán nem látszik annyira a változás ebben a furcsa, kánonokhoz igazodó művészetben, pedig Eknaton azzal, hogy egyetlen istent választott, a Napot, fenekestül forgatta fel a birodalmat. Új fővárost építtetett – itt született meg az új művészet.

Mára akkora zűrzavart sikerült üzleti és reklám alapon generálni kortársaink fejében, hogy annak ezredrészén is halálra röhögték volna magukat nemcsak az ókori, újkori alkotók, hanem a későbbi korokban élt művészek is.

Mondják, hogy a művészek között – és ez alól a képzőművészek sem kivételek – sok furcsa, az álláspontjához makacsul ragaszkodó, nehéz természetű ember akad. Szerintem ez a világ legtermészetesebb jelensége, hiszen a művészek nem átlagemberek.