A HÉT50

A sohasem volt álomvilág, amelyről még Margóret Mitchell is azt hitte, hogy elfújta a szél, Eastman Colorral átfestve, panoramikusra átmásolva tündököl négy órán át a mozivásznon.

Maxim Gorkij mondotta róla: „Fjodor Ivanovics Saljapin örökre az marad, ami ma: káprázatos tünemény, örömkiáltás a világ felé: íme, Oroszország, íme, ilyen az ő népe. Fjodor Saljapin – szimbólum.”

Nem mondhatunk le a Föld művelésbe fogott területeiről, azok minél temékenyebbé tételéről, kultúrnövényeink megvédéséről és további nemesítéséről, még ha ezzel párhuzamosan eltűnik is a spontán természet jó része.

Azután megállunk még valahol Chicago és Cleveland között a nagy ohiói autósztrádán, eszünk valamit az autócsárdában, kinn erős szél fúj, didergető, valahonnan a nagy tavak felől, azokat vélem látni a sötétség peremén, noha messzecske lehetnek, mégis közelebb hozzám, mint eleddig valaha is.

És mégis tökéletlenek a számok, mert csonka képet rajzolnak. Közlik például, hogy Szilágy megyében az ipar majdnem hétezer dolgozóval növelte létszámát. De nem szólnak az első munkanap izgalmáról, sem arról, hogy az új gyárak – ízlésesen kidolgozott építőkockák – nem tudom, hány százalékkal szépítik a várost és annak társadalmi hangulatát.

Franciaországban kiszámították, ha tovább fejlesztik az országos művese-hálózatot, hogy minden idült veseelégtelen (urémiás) beteget kezelhessenek, akkor az elkövetkező tíz évben 25 milliárd frankot emésztenek fel a kiadások.

A városiasodásra hangolt ember lelkiállapota miatt nemcsak a más korszakok természetes produktumainak alkotására, megismétlésére képtelen, de igen-igen kétséges, hogy pillanatnyilag elfogadja-e a hozzá érkező ilyen természetű értékeket.

Sepsiszentgyörgy rokonszenves fotó-dokumentaristája, a múzeumban dolgozó Fóris Pál hozzákezdett a megyei szintű fényképarchívum összeállításához. Hozzávetőleg ezer régi felvételt gyűjtött össze eddig: a fényképezés hőskorához tartozó nedves eljárás korai példányaitól a két világ háború közti dokumentumokig.