A HÉT50

A mértéktelenség. A mindent akarás. Az a – nagyjából a reneszánsszal jobblétre szenderült – magatartás, amely nem szégyelli magát, és teli marokkal nyúl az élet sűrűjébe. Ők azok a kivételes személyek, akik nem fognak keveset, ha sokat markolnak.

Talán nemsokára kiderül, hogyan is ölték meg a nagy spanyol költőt. Lorca barátja ugyanis, akinek a házában a költőt letartóztatták, bejelentette, hogy közzéteszi a teljes igazságot. Ugyanakkor jelentkezett Ruíz Alonso, jobboldali katolikus is, aki bevallotta, hogy annak idején foglyul ejtette a költőt, és közölte, könyvet ír az ügyről.

Arra a kérdésre, hogy miért tűri, hogy nevét elhallgassák, Vuia abban az extraperszonális szellemben, amely csak az igazán nagy alkotókra jellemző, azt válaszolta: Miért fontos, hogy kicsoda csinált meg egy dolgot? A fontos az, hogy megvan.

Mondják, Babel a vörös lovashadsereg tűzhalálba ügető portyáin is magával vitte Stendhal műveit. Az Europe e különszámában Franz Hellens azt írja: „Ha nem is a legjobb, ő a legigazibb író.” Ki hát a legjobb?

Bálint Tibor, akinek joggal kiérdemelt prózaírói tekintélyét az elmúlt évadban a Sánta angyalok utcájának kivételes színpadi sikere öregbítette, az Utunk ez évi 29. számában Az emlékezet állandósága, avagy hagyomány és korszerűség címmel adott közre remek esszét.

Láng A gólyakalifát Babits pályája első szakaszának zárókövéül fogja fel, s miközben igen alaposan és meggyőzően kimutatta élményazonosságát a fiatalkori versek világával, leszögezi: e kettősségélmény a regényben már kiegészül az értékelés mozzanatával...

A Sipos-hagyaték mindenestől jól elfér egy vaskosabb kötetben. De az írásos örökséghez még feltétlenül hozzászámítandó korán kettétört életének példája is. Ez a teljesítmény kiegészítő része. Alkotás és sors bonthatatlan egysége őrzi emlékét.

A felvett jegyzőkönyv, amelyet aláíratott velem, a hivatalos mondatokon kívül lényegében azt tartalmazta, hogy a cikkben foglaltakat „toate lumea” tudja, beszéli és tanúsítja... Többre a sajtóperről sem emlékszem.