A HÉT50

„Úgy lökdössük ide-oda a fogalmakat, mintha zörgő, üres dióhéjak lennének. Így lehetséges az is, hogy például hazáról beszélünk – most, amikor az emberek életének gyökerei réges-rég kiszakadtak már mindenféle földből.”

Öt hetet Erdélyben töltöttem, pontosabban Erdély „fővárosában”: Kolozsváron. Kallós Zoltán folklorista barátja vagyok, nála laktam, s ő nagy segítséget nyújtott nekem abban, hogy jól megtanulhassak magyarul.

Vahot Imre azt jegyezte meg róla, hogy húzás vagy javítás alig volt látható műveiben. Ezt az állítást teljesen igazolja e költemény, melyet – mint atyámtól később sokszor hallottam elbeszélni – alig 20 vagy 25 perc alatt írt. Az erdélyi hadsereg a címe...

Realizmuson mi már korántsem stílust, módszert, formanyelvet értünk, hanem alkotóhűséget a valósághoz, a humánum közegéhez. A valóság költészetét. A változó valóságét, amit a változó költészet fejezhet ki.

A józan ész egyetlen extrém pólussal sem azonosul. A jövőben a Föld nem változik át sem paradicsommá, sem sivataggá. Itt is minden az embereken múlik, s főleg azon, hogy milyen mértékben járnak sikerrel az új technológiák kifejlesztésében...

Egyik drámájához írott utószavában Montherlant maga is elismeri az életművén végighúzódó kettősséget. Vallásos (sőt janzenista) és profán vonulatról beszél, lényegében a reneszánsz életöröm és a corneille-i nagyság ellentéte ez.

Az osztrák csapatok Asszonyfalva felé hátrálnak, Bem Kiskapusig üldözi a császáriakat. Az első nap győzelemmel végződik. Másnap a tüzérség csap össze, az osztrák kilövi Bem hat ágyúját, egy lőszerkocsi a levegőbe repül, estére Bemnek menekülnie kell Segesvár felé.

Meggyőződésünk, hogy a „népszolgálatot” nem lehet, nem szabad egy bizonyos kifejezésmódhoz kapcsolni, a hetvenes években az irodalom demokratizmusát, a közérthetőséget megengedhetetlen a népdal vagy a XIX. századi realisták szellemében kanonizálni.

Ha nem tudtam volna, hogy Párizsban vagyok, 1972- ben, azt hihettem volna, hogy visszarepültem az időben vagy negyven évvel, és Kolozsvárt járok, a régi Fellegvár alján... Az egyik omladozó házacskából roncsos hajú, boszorkány-külsejű öregasszony nézett rám gyanakodva...