A HÉT50

Ám a sors úgy hozta, hogy másként is áldozhattam Thalia szellemének : Párizsban ért Pierre Brasseur hirtelen halálának a híre. Nem újságból, nem is rádióból tudtam meg, hanem a metróutasok szájából. Egymásnak adták tovább félhangosan a közlést: „Pierre Brasseur est mort“.

Maurois meséli, hogy 1946-os utazásai során a fiatalok, mindkét Amerikában, csak Sartre és Camus iránt érdeklődtek. Vajon ők értették, miért lőtte le Meursault az arabot? Ha igen, úgy el kellett fogadniuk a halálos ítéletet. Meursault-t csak így lehet megérteni.

A Hét ma – úgy érezzük – nyílt fórum, ahová közlési szándékkal új munkatárs, fel- és beleszólási igénnyel olvasó, mindenkori imperatívuszaival pedig maga a nagyvilág kopogtatás nélkül is bejöhet...

A Csíkszeredai Hargita munkatársa, Bálint András (fényképekkel is igazolt) hírt hoz arról, hogy más városok után immár Gyergyószentmiklós és Vlahica városban is felszegezték a kétnyelvű, román–magyar szövegű utcatáblákat.

A szándék persze az idők változásaiban némileg módosult. Volt egy korszak, amidőn a határt irodalmi és politikai-közügyi vállalkozás között vajmi nehezen lehetett megvonni. Az eredmény közismert: a vers és regény többnyire a napi politika hóna alá szorult, ahol is a világ megváltása helyett végül saját megváltásán kellett eltűnődnie.

Amíg a képet néztem egyre azon törtem a fejemet, hogy mikor éreztem hasonló megrendülést egy többé-kevésbé hasonló téma előtt. Azután eszembe jutott. Balázs Péternek van egy régi, fiatalkori képe – talán Fürdés a címe? –, az hatott rám ilyen közvetlenül.

Minden kísérlet addig érvényes, amíg új szintézisbe átmenthetően megtagadható. A nem hűtlenül hűséges avantgarde költőnek, aki nem a költészethez, csak kísérleteihez hű, végül is el kellene némulnia.

Hol vagyunk már attól, hogy népművészetünkben „a magyar lélek megváltozhatatlan belső törvényei”-t keressük, hiszen erre a visszaprimitivizáló kísérletre már három évtizeddel ezelőtt, megadta Szabédi László a kellő választ Ész és bűbáj címen.