A HÉT50

A váradi magyar és román írók úgy értelmezték Ady Endre szellemi örökségét, hogy a még füstölgő romok fölött olyan összefogást kell teremteni, amely lehetetlenné tesz minden újabb háborút.

Külön kísérleti módszerré vált mára különböző vegyszereknek moszatokkal való kimutatása és meghatározása. Svédországban kitűnően felszerelt laboratóriumokban moszatokkal vizsgálják a vizek szennyezettségét.

Az asszociációk a közlő tevékenység olyan latens rendszerei, amelyek rendszerint elősegítik, de gátolhatják is az „üzenet” – legyen az köznapi, oktatói, tudományos vagy költői – megértését, és éppen ezért nem lehet nem számolni létezésükkel.

Nagy veszteség érte hazai magyar könyvművészetünket, s nem vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy a Don Quijotéval pályája csúcsára ért művész búcsúzott tőlünk, mert talán a mi bűnünk is, hogy nagy lehetőségeket, terveket vitt el magával.

Láng Gusztáv remekül építette fel érveit valaki más, valami képzelt cikk vagy jelenség ellen, s miközben nekem címzett írását (A népi kultúra funkciója) A Hét 44. és 45. számában elolvastam, nem egyszer pillantottam hátra, vajon kinek is szól az, s tekintettem a szerző mögé, vajon más helyett beszél-e?

Mégis, mit jelent ez a három név, amelyet így összehozott az Apex-csillagra vezető közös út? Mi előtt hajtson fejet elsősorban az adósságrészét józanul vállaló értelmiségi? Miben lássa a teljesítményt, amelyet kötelessége becsülni és szép rendelése túlhaladni?

Sajátos érzés két olyan ember bronzba öntött képmását látni, akiknek élő vonásait, kézfogásaik melegét, gondolatébresztő okos szavait még elevenen őrzi az emlékezet, hiszen alig néhány éve még itt voltak közöttünk.

De hagyjuk abba, mert itt a szoba sarkában áll egy szakállas úr, kinek mélyen ülő szemében lázas tüzek lobognak, és aki, mióta eszemet tudom, naponta kérdi meg: Jól van, jól, de „Mi dolgunk a világon?” És, mint jó tanító, válaszol is a kérdésre: „küzdeni / erőnk szerint legnemesbekért…”

Néhány perc múlva kopognak ajtómon, kék nadrágos fiú papírral a kezében, el szeretne beszélgetni velem X. Y. szenátusi jelöltről, aki, remélem, mondja, ez vitathatatlan, a vietnami kérdésben… – Szkjuz mi – mondom –, idegen állampolgár vagyok…

Mint a nemes harci mén, mely a rohamot jelző kürt szavára ideges lázzal röpül előre, Petőfi is a csata első jelét meghallva, üléséből izgatottan felpattant, a kocsiból búcsúzás nélkül leugrott és sebesen előreszaladt.