A HÉT50

Pár hónappal ezelőtt Nyárád mente egyik falusi gyermekkórusáról számoltam be, annak szellemét szerettem volna Kolozsvárra „importálni“. Őszintén örvendek, hogy most egy kolozsvári együttest dicsérhetek.

Az utazó karmesternek a legkönnyebb. Neki nem kell az ujjtorna, vezénylőpálcáját sem kell lélegzetállító összegekért bebiztosítania. Neki más természetűek a gondjai. Néhány nap alatt kell számára ismeretlen együttesekből kiharcolnia a maximumot,

Búcsúzni Miron Radu Paraschivescutól, mindenre gondolni most, csak a távozó titokra nem, a koponyára, melyet eszeveszett fellegek sodornak, az elnémult kézre, mely nem küld többé jelzést a világnak, a szájra sem, mely a szavak villogó fészke volt.

Micsoda elembertelenedett szörny ez a népdalt vadászó városi, akit lehűt az egyik falusi fridzsidere és felvillanyoz a másik villanytalansága! Egyetlen mentsége: bevallja, hogy nem ismeri eléggé a falut. Csak szereti.

Az „egy főre eső évi könyvtermelés” jó helyezést adhat valamely országnak. De az egy főre eső könyvmennyiség tényleges megoszlása egész nagy rétegek szellemi kisemmizettségének bizonyítéka lehet.

Mert nem csupán élni kell. Hanem emberi módon élni. Lermontov idejében a személyiség fölösleges volt. Bellow idejében – a mai Amerikában – a személyiséget felőrli a társadalom.

Sőni Pál szép és Ligeti életsorsát nagy megértéssel bemutató bevezetője a regények élén elsősorban a prózaírót mutatja be, azt, akinek első kötetéről Tóth Árpád és Ady Endre írt.

Az, hogy a kortársai közül műveltség dolgában messze kiemelkedett Eötvös művelődési értékrendjének előterébe mégis a kultúra legrudimentárisabb, legszerényebb műhelyeit, a népiskolákat állította, önmagában is megszívlelendő.